Traianus oszlopán nem csak dákok voltak: az újra felfedezett szarmaták
Egy ókori nép, amely a Kárpát-medencében és azon túl is letette a névjegyét. Az udvarhelyi múzeum szarmatákról szóló kiállítása még januárig megtekinthető. De mi köze van a szarmatáknak a lengyel főnemességhez? Ez is kiderül.
Olyan népről van szó, amely a Krisztus előtti és utáni századokban jelent meg a kelet-európai sztyeppeövezeten, nyelvük iráni eredetű volt, három fő al-népcsoportjuk, az alánok, a roxolánok és a jazigok közül utóbbiak meg is telepedtek tájainkon – régészeti emlékeik többek között a magyar alföldről kerültek elő. Tény, hogy jó négy évszázadig a Kárpát-medencében fontos szerepet játszott a kultúrájuk, sőt az olyan tájakon, mint a Duna–Tisza-köze, a Tiszántúl és a Temesköz, meghatározó volt a szerepük, s abban az időben „mi” még tényleg sehol sem voltunk, még Levédiáig vagy az Etelközbe se jutottunk el, ott lapultunk valahol az Ural környékén.
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum kiállítása, amely a lengyelországi Tarnówi Regionális Múzeum, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum, a szentesi Koszta József Múzeum, a csongrádi Tari László Múzeum, a bajai Türr István Múzeum és az Ópusztaszer Nemzeti Történeti Emlékpark gyűjteményeiből állt össze, keresztmetszetet próbál adni erről a népcsoportról, amelynek felettébb érdekes a tárgyi és temetkezési kultúrája. A 16. században „újrafelfedezték” őket az akkori lengyel nemesemberek, a felfedezés pedig alapjában befolyásolta például a korszak ruhadivatját.
Mindjárt a első teremben le kell állni az első tárgyak és feliratok előtt, hiszen itt kapjuk meg az alapot a látogatáshoz. Jómagam mindig egyedül járok kiállításra, vezető nélkül, ami nem mindig hasznos, de néha ez a jó választás. Voltam olyan, ősmagyarokról szóló magyarországi múzeumban, ahol a tárlatvezető egy nyílhegyről már fél órája beszélt, amikor valaki csendben jelezte azt, hogy azért haladni is kellene, mert a jurta két teremmel még odébb van, s a társaság unatkozik.
Traianus oszlopa nálunk a dák-román eredetmítosz egyik szimbólumának számít, de a dák háborúkon kívül vannak azon még rajta „nyalánkságok” – például itt látszanak tisztán kivehetően a szarmata lovas harcosok pikkelyes páncéljai.
Ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint az eredeti Vasszékelyt (a fa szoborra apró fémlemezeket szegeztek), csak a pikkelyek sokkal nagyobbak voltak. Ami a harci technikájukat illeti, a jellegzetes lovon ülve hátrafelé nyilazó harcos is megjelenik az oszlopon, nem csak a magát megölő Deceballus.
Rögtön a leírások mellett két tárolóban vannak kiállítva a jászkarajenői csontfaragványok, amelyek nagyon jellegzetes kis, díszített csontlemezek – szerintem ha a kilencvenes években bármelyik neohippi megtalál egy ilyet a város szélén, átfúrja és lazán hordja egy bőrszalagon a nyakában, a kockás ing felett. Annyira finoman kimunkált tárgyakról van szó, hogy percekig bámultam a kis arcokat, amelyek némelyike (a szakemberek szerint) a római kori más barbár népekével mutat rokonságot – elvileg akkor divat lehetett ilyeneket hordani a nyakban vagy a ruhán a birodalmon kívüli világban.
Talán olyan ez, mint napjainkban, amikor mondjuk több kelet-európai vidéki kisváros divat szempontjából hasonlót mutat (szinte mindenki turkálóból öltözik), de egyáltalán nem olyan, mint a mondjuk ezer kilométerre levő nyugat-európai nagyvárosi divat világa. Tehát a rómaiak nem hordtak ilyet, de a birodalmon kívül élő népek igen – lapos a hátuk, vallásos, kultikus szerepük lehetett, ami mindenre (is) jó volt annak idején. Ilyenek az ún. votív vagy fogadalmi tárgyak is, amelyek tulajdonképpen beteg testrészek ábrázolásai – ezeket azért készítik, hogy az adott testrész isteni segítséggel meggyógyuljon.
A temetkezési szokásaik is rendhagyóak voltak, mert lovas temetkezést is tártak fel (ún. halmos temetkezés), illetve a legkülönlegesebb tárgyuk a farönkből készült (kivájt) koporsó volt – praktikusnak praktikus volt, az biztos, sőt még a jó 17-18 századdal később utánuk kutakodó régészek dolgát is jelentősen megkönnyítették. A Szentes-naphegyen 1931-ben feltárt sírban például egy papnő maradványai kerültek elő, ékszereit, ruháját ezek alapján tudták rekonstruálni a régészek.
Ha nem fáradtunk el a lengyel-szarmata rokonságban, fáradjunk le a múzeum alagsorába, ugyanis ott az év utolsó napjáig megtekinthető a Puszták aranya – A nagyszentmiklósi kincs hiteles másolatai című kiállítás. Ha tudásunkat kiegészítenénk a honfoglaló magyarokról, illetve az avarokról szóló dolgokkal, tegyük meg a lemenetelt, hiszen érdekes tárlat ez is, bele lehet merülni. Nyilván nem a felbecsülhetetlen értékű nagyszentmiklósi kincsek vannak kitéve (az eredetiek amúgy Bécsben vannak, Budapesten 2002-ben voltak láthatók), hanem a hiteles másolataik, amelyek a szegedi Móra Ferenc Múzeumból kerültek most ide. Világszerte dívik a replika-kiállítás, hiszen az egyedi trófeákat is másolják és kiállítják, vagy például Liverpoolban pont fordítva van ez: a híres Strawberry Fields piros kapuja az helyszínen egy replika-kapu, az eredeti a hivatalos Beatles-múzeumban van. Az 1799-ben talált nagyszentmiklósi kincsről rövid filmet is meg lehet nézni, miközben a jellegzetes korsók, csészék, bikafejes ivócsanakok oly szépen csillognak mellettünk, hogy az embert érdeklődésre ösztönzi.
A szarmatákat a hun invázió szívta fel úgy, mint az árvizet a föld: nem egyből, hanem fokozatosan olvadtak be az új birodalomba, aztán amikor Atilla halála után a hunok is megroggyannak, a szarmaták is végleg odalettek – illetve addig, amíg a lengyelek néhány évszázaddal vagy egy évezreddel később elő nem veszik őket.
Kicsit úgy vannak ezek a lengyelek a szarmatákkal, mint mi a hunokkal vagy az avarokkal: nagyon jól hangzana, sőt jól is hangzik a velük való rokonság, a tőlük való eredet, sajnos a történelemtudomány még nem tudta ezt száz százalékig igazolni, sőt még a százalékokon vitatkozni is lehet. Önjelölt, botcsinálta, amatőr történészek persze régészeti leletek helyett az interneten ellenőrizetlenül terjedő „ismeretanyagokon” edződve biztosan előrébb tartanak, ám a tényekhez makacsul ragaszkodó valódi tudományos világot ez szerencsére nem hatja meg.
Nem ismerek bősz, szép szál szarmatisztikus lengyel embereket, de a hazai viszonyokból ki tudom következtetni, hogy milyenek lehetnek:
szombaton a család bezsúfolódik a Polski Fiatba vagy a Warszawába, kimennek az előre meghirdetett közösségi domboldalba, magukra veszik a szarmatának vélt, de kínai kiegészítőkkel ellátott maskarát, felcsatolják a meóti kardot a hívásra lengyel népzenét csilingelő koreai okostelefon mellé, tüzet gyújtanak, horgásznak, izzadnak, közben meg legurítanak néhány Lechet vagy Zywiecet.
Vicc ide, vicc oda, a 16. században nagyon elkapta a szarmata örökség a lengyel főnemességet, a kiállítás szerint ennek az volt az oka, hogy 1521-ben egy lengyel nagy ember, bizonyos Maciej Miechowita írt egy könyvet, amelyben arról győzköd mindenkit, hogy a lengyelek a szarmatáktól származnak – ezt néhány évtizeddel honfitársainak egy része annyira komolyan vette, hogy az akkori Lengyelországban (ne feledjük, adtunk mi is királyt nekik jó tíz évre, 1576 és 1586 között Báthory István volt a „kései szarmaták” királya) elkezdtek úgy öltözködni, mint a törökök vagy az örmények.
A szarmata származás ugyanis valamiféle keleties jelleget kölcsönzött ennek az egész életérzésnek, emiatt a szlávizmus úgy hullt le róluk, lengyel nemesekről, mint – József Attilával élve – „ruha másról boldog szerelemben”.
Persze, oktondiság lenne több száz évvel ezelőtti divatirányzatokon kacagni, hiszen az elmúlt évtizedekben is volt elég ilyen (a lengyeleknél maradva: gondoljunk csak Andrzej Szarmach frizurájára az 1974-es foci-vébén...), ám a tollas, sasszárnyas vitézek és urak tényleg különlegesen nézhetek ki az 1600-as években, ez volt az ún. szárnyas huszárviselet.
A kiállítás második részében ugyanis ez a divathullám van kivesézve: ha tollas vitézt nem is látunk, törökös ruhába öltözött lengyel főembert annál többet. A festményeken jó látszik, hogy ezek az emberek tényleg hittek ebben a szarmata-mítoszban, de a fegyvereik már sokkal komplexebbek voltak.
Jellegzetes kardjuk, az ún. karabéla (nincs köze Karagyorgyéhez, aki egy szerb szabadságharcos-vezér volt a 19. század elején) is látható, de van itt lőfegyver is – no meg több festmény, amelyek akkori, főleg 17. századi nemesembereket ábrázolnak. Közülük talán a leghíresebb talán Sobieski János lengyel király, aki maga is pikkelypáncélban (ezt más néven úgy hívják, hogy karacénavért) van lefestve – ő azért nagyon fontos a mi szempontunkból, mert ha 1683-ban nem csap oda a Bécs falai alatt álló törököknek, s a kahlenbergi mezőn nem veszi el a kedvét Kara Musztafa nagyvezírnek (hoppá, még egy Kara!) attól, hogy Európát riogassa, akkor talán ma nem is magyarul beszélünk.
{P11}
Sobieski elverte a törököt Párkánynál is (valószínű, hogy hadseregében többen viseltek karabélát Kara Musztafa ellen, akit a vereség miatt selyemzsinórral fojtottak meg), ezzel elindult Magyarországon a török kor vége, más kérdés, hogy akkor sem tudtunk sokat kezdeni a ránk szakadt szabadsággal, alig húsz éve múlva pedig már a Rákóczi-féle szabadságharc dübörgött. A fejedelemnek is a lengyelek nyújtottak menedéket a szabadságharc bukása és a szatmári béke után, szóval a „lengyel, magyar – két jó barát, együtt isszák egymás borát” már akkor érvényben volt.
Visszatérve a kiállításra és Sobieskire, az említett lengyel szablyán kívül korabeli lószerszám, lőportartó és üvegkelyhek idézik fel ennek a kornak a hangulatát. Van egy egészalakos lengyel nemesember is felállítva, a sárga csizmától a tollas fövegig minden elvileg minden hiteles rajta – így is képet kaphatunk az akkori életről.
A ruhadivat pedig még a 19. század végén is kitartott, hiszen van egy festmény bizonyos Witold Rogoyskiról (1841–1916), aki 1884 és 1906 között volt a lengyelországi Tarnów város polgármestere – az illetőn gyönyörűszép keleti cucc van, a festmény 1907-ben készült róla, amikor már nem volt polgármester. Azért érdekes a mi szempontunkból, mert Tarnów városa egyrészt nem először dolgozik az udvarhelyi múzeummal (az Erdélyi panoráma fennmaradt darabjait is együtt állították ki 2017-ben), másrészt Tarnów az 1849-es erdélyi szabadságharc nagy alakjának, a Bem apóként ismert Józef Bemnek a szülővárosa. Keletiesség ide, szarmatizmus oda, azért Lengyelország mindig is katolikus volt, annyira, hogy az 1929-ben (már jóval Rogoyski regnálása után) Bem apónk Szíriából hazahozott maradványait nem szabadott a szent lengyel anyaföldbe temetni, ezért kitalálták, hogy egy hat oszlopon nyugvó, föld feletti szarkofágba teszik a csontokat – ez lett a Bem-mauzóleum, amit felemelő érzés lehet megpillantani, mert a szó szoros értelmében ég és föld között van.
Mint ahogy ég és föld a különbség a romantikus regények és a tényleges történelem között. A szarmatákról és a lengyelekről szóló kiállítás talán egy ilyesvalamit is sugallhat: megmutatja, hogy milyenek lehettek a szarmaták, illetve bemutat egy olyan, évszázadokon át húzódó és tárgyi valóságban is megjelenő hitet, meggyőződést, felfogást, amely nemcsak a lengyelekre érvényes – gondoljunk csak a „hiszi, mint román a dákot” hasonlatra, de folytathatnánk a sort.
{P12}
A kiállítás utolsó, pihenő termében említés van Henryk Sienkiewitz-ről, aki a mi Jókainkhoz, illetve Walter Scotthoz, Victor Hugóhoz vagy éppen Karl Mayhoz hasonlóan igen olvasmányos történelmi regényeket írt, de ezek egy részének nem sok köze volt a valósághoz, még nyomokban sem – ettől még felkelthetik az érdeklődést a történelem, egy nép vagy egy kultúra iránt.
Karl May is kábé annyi indiánt láthatott életében, mint amennyi négert a mócvidéki román fatolvaj a sötétben, mégis generációk nőttek fel Winnetou és Old Shatterhand kalandjain.
Hovatovább a világ minden táján érdeklődnek a gyerekek (és később a felnőttek is!) a vadnyugati vagy bármilyen más hőstörténetek iránt, innentől kezdve pedig tökmindegy, hogy szarmaták voltak-e a lengyelek voltaképp.
(Szarmaták: mítosz és valóság – Az ókori szarmaták régészeti hagyatéka és az újkori lengyel nemesi képzelet, Székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, megtekinthető 2020. január 10-ig)