Búvárkodás: a merülés csodája
Együtt lebegni egy bohóchallal vagy egy rájával, korallzátonyokat megcsodálni – álomszerű ez, de akár valósággá is válhat, ha az ember fia, lánya megtanul búvárkodni. Szaniszló Csaba székelyudvarhelyi búvároktatóval a merülés szépségeiről és lehetőségeiről beszélgettünk.
Egy búvár nem kacsatalppal, hanem uszonnyal úszik, nem úszószemüveget, hanem maszkot használ, és nem oxigénpalackkal a hátán merül le a mélybe, hanem levegőpalackkal – alapfogalmak, amelyeket egy kezdő búvárnak már illik tudni. Nyilván ennél sokkal több mindent meg kell tanulni, ha valaki arra vállalkozik, hogy testközelből megismerkedjen a tenger élővilágával, de erőfeszítéseit majd kárpótolja a látvány.
A székelyudvarhelyi Szaniszló Csaba Marosvásárhelyen tette meg, jobban mondva úszta meg az első búvárlépéseket, de tanulta a búvárkodást Magyarországon és Egyiptomban is. Mára az instructor trainer képesítésig jutott, ami azt jelenti, hogy búvároktatókat is oktathat. Ő pedig szívesen adja át tudását, és igyekszik minél több embert „megfertőzni” a búvárkodással. „Gyerekkori álmom volt, aztán 2009-ben, amikor Egyiptomban kipróbáltam a légzőkészülés búvárkodást, na onnantól indult ez az egész folyamat.
Amikor lemerülünk, mindent elfelejtünk. Megnyomjuk a reset gombot, és csak nézelődünk. Ráják, delfinek, bohóchalak, minden ott van körülöttünk, együtt lebegünk a vízben” – magyarázza lelkesen. Merült ő már a Földközi-tengerben, az Adrián, az Atlanti-óceánban, hiszen rendszeresen szervez búvártúrákat is. Ha teheti, nem hagy ki évet, hogy le ne merüljön Egyiptom partjainál.
Szaniszló Csaba azon szerencsés emberek közé tartozik, akiknek a hobbijuk valamilyen szinten a munkájukat is képezi. Ő irányítja ugyanis a Hargita Megye Tanácsának Hegyi- és Barlangimentő Közszolgálata keretében 2012-ben megalakult székelyudvarhelyi búvár szakosztályt. Ő képezte ki társait is, jelenleg hatan önkénteskednek. Őket akkor riasztják, ha baj van, ha eltűnt ember vagy tárgy keresésére kell indulni. Igen, ez a búvárkodás kevésbé kellemes része. De ők így segíthetnek.
„Úgy gondolom, most már elég nívós csapatom van. Olyan vizekbe is merültünk, ahol semmit sem láttunk. Volt példa rá, hogy a zetelaki víztározóban egy személy után kutattunk, semmit nem láttunk, azt sem tudtuk, milyen mélységben vagyunk, mennyi levegőnk van, tapogatózva kerestünk. Megtaláltuk. Ezek olyan helyzetek, amelyeket meg kell oldani. Akik a tó partján összeszorult szívvel várakoznak, azoknak ez nagy segítség” – fűzi hozzá.
Hogy veszélyes-e a búvárkodás? Az is lehet – jegyzi meg –, de ésszel kell csinálni. Egy búvár csak addig a mélységig merülhet le, ameddig a képzési szintje engedi. Egy kezdő búvár 18 méter mélyre mehet, a haladó búvár akár 39 méterig.
Csaba szerint a Vörös-tenger élővilága az első tizennyolc méteren már lenyűgöző, tehát egy kezdő búvár is „láthatja a csodát”.
Ennél mélyebbre már akkor érdemes menni, ha valaki hajóroncsot szeretne nézni. Emlékezetes merülései Egyiptomhoz köthetők, ott az élővilág mellett nagyon látványosak a mélyben rekedt hajóroncsok is. Mint kiderült, számára talán a Thistlegorm roncsának megtekintése volt a legemlékezetesebb. A hajót 1941 őszén süllyesztették el a német szövetségesek, ma is látványos rajta a sok hadianyag, a motorkerékpár, a tankok, vasúti kocsi, autók. „Gyönyörű hajó, de ahhoz, hogy valaki ide lemerüljön, már haladó búvárnak kell lennie, hiszen 38 méter mélységbe kell lemenni. Körbe lehet járni a kapitányi hidat, be lehet menni a raktárrészbe.”
„Az lenne a legjobb, ha tengerpart mellett laknánk, a hegyekben kicsit nehezebb búvárkodni” – mondja nevetve. A közeli tavakban a merülés engedélyköteles, így egy székely annyit tehet, hogy az uszodában kipróbálja, megtanulja, majd elmegy olyan vidékre, ahol élvezheti is a látványt, az érzést. „Ilyenkor az uszodában kicsit csodabogárként tekintenek ránk.
Az intró merülések esetében a maximális mélység 7 méter, az időtartam pedig 20 perc. Lent rohan az idő, jóformán kettőt nem is hajtott az uszonnyal és máris kell kijönni. Én azt mondom, egy medencében is lehet jó élményeket kapni, sőt már a fülünk miatt is érdemes ott egyszer kipróbálni. A víz nyomására ugyanis a dobhártyánk kezd befelé nyomódni, ezért kell egyenlíteni, azaz mozdítani az állon vagy belefújni a maszkba. Ha valaki mélyebbre merül és nem figyel arra, hogy mit tesz, akár be is szakadhat a dobhártyája. Na de ha lemerülünk egy kétméteres mélységbe az uszodában, már ott is mély csend van, semmit nem hallunk” – magyarázza.
A búvárkodás bizony nehéz – a szó szoros értelmében. Legalábbis addig biztosan, amíg az ember nem merül le. Addig ugyanis a felszerelést cipelni kell. A felszereléshez tartozik a különböző vastagságú neoprén ruha, ennek vastagságát az határozza meg, hogy hol történik a merülés. Az Adrián például, amelynek vize 22-23 fokos, jó szolgálatot tesz a hét milliméteres vastagságú, a 28-30 fokos Vörös-tengerben pedig elegendő a 3–5 milliméteres vastagságú is. Aztán ott van a csuklya, a maszk, a légzőautomata, a palack, a csizma, az uszony és az ólom, amely a merülést segíti. Az nagyon fontos, hogy levegő nélkül ne maradjon a búvár, egy kis nanométerrel ellenőrizheti a palackban lévő nyomást.
A palack súlya húsz kilogramm, az ólom sem könnyű, így a teljes felszerelés súlya meghaladhatja a 30 kilogrammot.
Persze ez csak a szárazföldön érezhető. A búvárok a mélyben kézjelekkel kommunikálnak, megvannak az egyezményes jelek, amelyeket szintén a tanfolyamok során kell elsajátítani.
Bárki megtanulhat búvárkodni, csak vízfóbiája ne legyen, és legalább alapszinten tudjon úszni – mondja Szaniszló Csaba. Az első merülést pedig minden bizonnyal követi még több, mert aki már lebegett a tenger mélyén, az visszakívánkozik.