Dicstelen királydráma, szarkavarással

A Netflix feltételezhetően a korábbi eredményes együttműködésnek köszönhetően bízta rá az ausztrál rendezőre az egyik nagy projektjét, V. Henrik király történetét, amire a végeredményt látva nem sajnálták a pénzt, hiszen a közönségsiker mellett szakmai babérokra is törnének az alkotással.

Nem lennénk meglepve, ha a film megcsípne egy jelölést a legjobb kosztüm/frizura/smink kategóriában a küszöbön álló Oscar-díjátadón, amiből még egy-két díjra is futná, ha éppen úgy állnak a csillagok februárban.

Az ausztrál rendező a korábbi alkotótársaiból magával hozta Joel Edgertont, Robert Pattinsont, Ben Mendelsohnt, hozzájuk csatlakozott Timothée Chalamet és Sean Harris, azonban ausztrál vonatkozás híján a Michôddal egybenőtt Guy Fawkesnak már nem osztottak szerepet, de valahogy nem is hiányzik a rendező új filmjéből.

A történet szerint az uralkodói babérokra nem törő, folyton engedetlen Hal több viszontagságot követően azzal szembesül, hogy Anglia trónjának egyetlen várományosaként egy birodalom terhe szakad a nyakába.

Ifjú, könnyen manipulálható királyként először békét köt, majd mégis úgy dönt, hogy felveszi a kesztyűt és hadiállapotot hirdet, és Franciaország ellen vonul. Döntéseiben nála jóval rafináltabb, a saját pecsenyéjüket sütő tanácsadók és egyházi méltóságok próbálják irányítani, láthatóan kevés sikerrel, mert az újdonsült király indulatból és dacból hozza meg felelőtlen verdiktjeit. Provokálói ugyanakkor maximálisan kihasználják a fiatal király gyengeségeit, és így próbálnak felülkerekedni a még kiszámíthatatlannak számító uralkodón.

Timothée Chalamet nagyon jól alakítja a Halból V. Henrikké avanzsált királyt, fiatal korának köszönhetően elhisszük róla, hogy tényleg egy csetlő-botló uralkodót látunk a vásznon, aki épp, hogy csak belekóstolt a hatalomba, és általában nincs tisztában tettei következményeivel. Egyik ellenpólusa a Robert Pattinson által megformált francia herceg, akit nehezen lehet komolyan venni, hiszen annyira nevetségessé írták a karakterét, hogy inkább ripacskodással, mint színészi alakítással ér fel az ennél jóval tehetségesebb Pattinson játéka (aki egyébként már bizonyította tehetségét és sokoldalúságát Michôd másik filmjében, a Roverben, és a legújabb, filmfesztiválokon debütáló Robbert Eggers: The Lighthouse filmjében is). A Mission Impossible filmek főgonoszaként a jellegzetes suttogó hangjáról ismert, Sean Harrisről pedig nehezen hisszük el, hogy nem forgat valami ördögi tervet a fejére tett borzos szürke paróka alatt.

A film másik nagy erőssége a korhű díszletek és jelmezek, amelyek láttán biztosra vehetjük, hogy semmin sem spórol a Netflix, ha történelmi drámáról van szó:

az utolsó páncél, palást, püspöksüveg is a helyén van a filmben.

Ez a grandiózusság azonban egy kissé visszás lesz az utolsó, rendkívül látványos, de inkább közelieken mutatott csatajelenetben, amiről ordít, hogy

a készítők a Trónok harca már legendásnak számító Fattyak-csatáját próbálták lemásolni,

hiszen az nagyon bejött a rajongóknak, így valami hasonlót próbáltak elsütni itt is, de az egyértelmű koppintás nem biztos, hogy elnyeri a nézők többségének a tetszését.

Ennek ellenére egy korrekt, bár kellőképpen lecsupaszított fikciós történelmi drámát kapunk közel két és fél órás játékidővel, ami semmivel sem jobb vagy rosszabb a hasonló témájú kardozós, történelmi filmeknél.

Várhatóan ugyanaz lesz a sorsa (vagyis feledésbe merül), mint a Netflix szintén tavaly ilyenkor debütált Outlaw Kingjének, amiből mindössze annyira emlékszünk, hogy egy erős közepes Braveheart (A rettenthetetlen) utánérzés volt, szintén látványos csatajelenettel.

Mindezek tükrében kíváncsian várjuk, hogy milyen kosztümös történelmi drámával rukkol elő a Netflix jövő novemberben, és hogy sikerül-e ezen a téren kitörniük a középszerűségből.