Az a jó, amikor nem a rágcsálás mellé jön a film: moziélvezetről egy filmkritikussal
Van, aki a moziélményt keresi, mások otthon, csendes magányukban vagy valakivel összebújva szeretnek filmet nézni, s van, aki a filmfesztiválokat várja szívrepesve. Most már ugye, mindenre van lehetőség. S nem is gondolnánk, hogy az, aki szakmája szerint filmkritikus, inkább távol marad a mozitól.
– 27 év. Egyidős vagy az Alter-Native-val. Mondhatnánk, hogy a filmfesztiválon nőttél fel. De igazából, mikor fedezted fel magadnak, s mikor kapcsolódtál bele?
– Igen, pont 27 éves vagyok én is, a filmfesztivál is. 2008-ban, még tizedikes koromban voltam először az Alter-Native Filmfesztiválon, akkoriban kerültem Marosvásárhelyre. A legizgalmasabb akkor az volt, hogy rövidfilmeket nézhettem. Addig nem ismerkedtem sehol ezzel a műfajjal, hiszen moziban már rég nincsen, tévében sem volt. Bementem és egyszer láttam egy iráni filmet, majd egy svédet, majd üzbegisztánit, s ez engem teljesen letaglózott, úgyhogy aztán minden gimnazista évem alatt ott voltam kisebb-nagyobb mértékben a fesztiválon. A szervezésbe három évvel ezelőtt kapcsolódtam bele, megkerestek, hogy elkél a segítség, aztán évről évre egyre nagyobb feladatokat bíztak rám: idén a magyar nagyjátékfilmeket én beszéltem le és intéztem nagyjából, előzsűritag is voltam, workshopot vezetek, s lehet, közönségtalálkozót is majd.
– Mi az, amit biztosan nem hagysz ki az idei Alter-Native Rövidfilmfesztiválról? Mit ajánlanál leginkább a látogatóknak?
– Mivel a rövidfilmeket mind láttam előzsűriként, azt kihagyom, a délelőttöm amúgy is a munkahelyemen zajlik. Amit ki nem hagynék, az a pár nagyjátékfilm, amit én magam sem láttam, tartogattam erre az alkalomra: ilyen a Ruben Brandt című animációs film és a román Oscarra javasolt La Gomera. A közönségnek nyilván minden nagyjátékfilmet ajánlok, de közülük is például az Akik maradtak című filmet, Tóth Barnabás Oscarra nevezett filmjét, amit most lehet Vásárhelyen először megtekinteni. Nyilván ott vannak azok a filmek is, amelyek trendik voltak idén, maga az Alter-Native mindig azt szeretné, hogy az elmúlt egy év reprezentatív magyar és román alkotásai szerepeljenek a fesztiválon. Aki ezeket a filmeket ledarálja öt nap alatt, az képet kap mindarról, ami releváns volt az elmúlt egy évben.
Az Oscar-díj az nagy húzónév persze, de én bátorítok mindenkit, hogy ne az Oscar-díjak alapján vagy legalábbis ne csak az alapján válasszon magának mozifilmet,
hanem olvasson el pár hiteles recenziót, s az alapján döntsön. Persze, ez esetben mindkét film jó, amit Oscarra neveztek.
– Azt mondják rólad, filmkritikus vagy. Hogyan lesz valakinek ez a szakmája?
– Igazából nem akartam soha, de történt egyszer egy olyan, hogy 2012-ben elmentem Olaszországba egy nagyon érdekes filmfesztiválra, amelyen évente bemutatják az előkerült, restaurált némafilmeket. A Filmtett szerkesztősége hallotta, hogy ott vagyok, s megkértek, hogy ha ott vagyok, írjak valamit. Készítettem egy interjút egy filmrestaurátorral, ami végül is jól sikerült, mert utána megkértek, hogy próbáljak meg nagyjátékfilmről is írni. Én addig nem foglalkoztam kreatív írással, de arra biztattak, hogy kezdjek neki. S én nekikezdtem, s azóta is zajlik a dolog.
– Magadat fejlesztetted, kritikákat olvastál vagy tanultad is a szakmát?
– Én alapvetően elvégeztem a filmszakot a kolozsvári Sapientián, de nem készültem kritikusnak, rendezői álmokat dédelgettem, de aztán rájöttem, hogy el kéne engedni ezt, mert nem nekem való.
– A rendezői álmokból maradt akkor a filmek szeretete és kritikája...
– Igen, s ez egy bölcs döntés volt, azt hiszem. Amúgy nincs olyan, hogy filmkritika-iskola, ezt gyakorolni kell. Ha gondolsz valamit a világról, s megnézel egy filmet, amely reflektál rá, s elkezded a gondolataidat a film nézése után lejegyezni, s szöveggé formálni, s ezt sokszor csinálod, gyakorlod, nézel szinonimákat bizonyos szavakra, akkor ezt meg lehet tanulni. A legfontosabb az, hogy valamit gondolj a körülötted lévő világról.
– Valami ilyesmit fogsz átadni a filmkritikusoknak szóló workshopon is?
– Igen. El lehet magyarázni alapvető technikai dolgokat, hogy ha elkezdesz egy filmről írni, akkor azt valamilyen szempont szerint közelítsd meg, kicsit elemezd, amit láttál, kicsit értelmezd, véleményezd, hogy jó vagy rossz, és érveld is meg. Erre fel lehet fűzni egy lábon álló kritikát, de azt, hogy ezt a formát milyen tartalommal töltik fel, az személyiségtől függ. Én arra bátorítok mindenkit, hogy találjanak egy sajátos szempontot, ami alapján közelítenek a filmhez: megnézik mondjuk a Rossz versek című filmet, s ha mondjuk, ők is voltak háromszor szerelmesek életükben, akkor máris van egy szempont, amiből kiindulva tudnak viszonyulni a filmhez. De ha nagyon szeretnek színházba járni, ismerik a színészet csínját-bínját, akkor az tűnhet izgalmasnak, hogy milyen az, amikor egy amatőr játssza a főszerepet.
Mindig egyszer meg kell határozni, hogy milyen közünk van az adott filmhez.
– Huszonnégy órából te mennyi időt töltesz filmek nézésével?
– Egyre kevesebbet sajnos. Ugye, ebből megélni nem lehet. Ez szép dolog, de Kelet-Európában ez nem egy reális karrier. A kritikusok 98 százaléka biztos, hogy valami főállásban dolgozik, és csak mellékfoglalatossága a kritikaírás. Ha nincs passzió, ez biztos, nem éri meg anyagilag. Én magamat nem is nevezném kritikusnak, inkább úgy mondanám, hogy filmnépszerűsítő projektjeim vannak. Ha van valami jó film, arra szeretném felhívni a figyelmet. Mivel nagyon a jelenben élünk, például, lehet, hogy egy mostani 19 éves nem találkozott egy 1991-ben megrendezett filmmel. Lehet, élvezné, de egyszerűen nem jut el hozzá. Ezért érdemes például retrospektív vetítéseket tartani vagy filmklubot szervezni. S ha pont én vagyok az, aki nekik ezt a múltból előbányászom, akkor azt nem bánom.
– Te mit nézel? Vannak kedvenceid, kultfilmjeid?
– Nagyon nehéz, mert van a jó film és van az ízlés, ami két külön kategória. Kamaszkorom meghatározó filmjei, A nagy Lebowski, a Ponyvaregény, a Nagy hal című film vagy Az ollókezű Edward – nem mindegyikről gondolom most is, hogy jó film, de kellemes élmények fűződnek hozzájuk. Én inkább rendezőközpontú vagyok, ha megtetszik valaki, akkor végignézem a termését. Most például megrendeltem Fábry Zoltán életművét DVD-n. Szeretem, amikor látom a szerzőt a film mögött, a véleményét, világlátását a fejlődésével vagy nem fejlődésével együtt.
– Akkor követed a magyar és román filmtermést, kíváncsi vagy rá.
– Fesztiválszervezőként de érdeklődőként is kötelességed, meg nyilván ezek a filmek állnak legközelebb hozzánk: tartalmilag, mondanivalóilag meg mindenféle szempontból nekünk és rólunk szólnak. Az utóbbi tíz év román és magyar filmjeivel azt hiszem, tisztában vagyok, vagy igyekszem tisztában lenni.
– Sokan sok mindennel vádolják az amerikai filmipart. Te hogy állsz ehhez a kérdéshez? Hamarabb megnézel egy európait vagy inkább amerikait?
– Ezt a dilemmát elutasítom. Értem, mire gondolsz: hogy Európával társítjuk a minőségi művészfilmeket, amit egy művészmoziban néz három ember, s Amerikával társítjuk a hollywoodi sikerfilmeket, amelyek megtöltik a mozikat, az igazság azonban az, hogy mind Európában, mind Amerikában van mindenféle film. Az elmúlt nyolc évben például egy teljesen új brand jelent meg a piacon, az A24 nevű: kvázi forradalmasították a horrorfilmek műfaját, és olyan erős társadalmi kritikát megfogalmazó horrorfilmeket gyártanak, hogy mondhatni már művészhorrorok. Ugyanebben a stúdióban készül sok erős, újszerű film is, mintha „európaiak csinálnák”.
De hát tudjuk, hogy Hollywoodot valójában európaiak építették.
– Sorozatokat is nézel?
– Igen, de igyekszem most már figyelmesebben, mert engem is bedarálnak. Nincs időm rá, pedig szívesen nézek én is akár egy napon át is. De idén például megfogadtam, hogy ezentúl kéthavonta egy szezont nézek meg. Sok sorozat van, de egyre jobb a minőség is, a minőség szépen lassan átvándorolt a képernyőre is, ma már nem ciki egy színésznek, hogy tévésorozatokban játszik, sőt, az most egy renomét jelent. Több nagy filmes veterán száll be rendezni sorozatot, vagy producerként vagy főszereplőként vesz részt benne. A tévésorozatoknak most egy második aranykorát éljük, úgyhogy van, mit nézni, csak időnk legyen rá.
– Otthon vagy moziban inkább?
– Vásárhelyen évek óta nem járok moziba, mert itt magasról tesznek arra, hogy olyan legyen a moziélmény, amilyennek lennie kell. A Művész Moziban például annyira rossz a vetítő, hogy minden film fele fényerővel megy. Illetve plázában amikor utoljára moziztam, volt, aki hangosan beszélt mellettem telefonon, s ette a popcornt és rágcsált fél órán keresztül. Azért is szeretem az Alter-Native-ot és a filmfesztiválokat, mert ott van egy civilizált közönség, amely nem a popcorn mellé néz filmet, hanem a film kedvéért jár. Így én legtöbbször itthon nézek filmeket.
– Van valami, aminek a megjelenését nagyon várod, nagyon meg akarod nézni?
– Egy másik nagy kedvenc rendezőmnek az új filmjét várom most leginkább. Taika Waititi új-zélandi rendező, aki két-három olyan filmet is csinált, ami édes-keserű gyermeksorsokat vázol fel. Az új filmje szintén gyereksztori, ami a náci Németországban játszódik, és egy hitlerjugendes kisfiúról szól, akinek képzeletbeli barátja Hitler. Erre a filmre nagyon kíváncsi vagyok, mert ez vagy nagyon blőd elhasalás lesz vagy egy nagyon zseniális szatíra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből a szituációból mit lehet kihozni.