Kirabolt falvak, önjelölt rendcsinálók

Mindennaposak voltak a lopások és betörések: Székelyföldet az első világháborúban a keresztülvonuló katonaság(ok) éléskamrának tekintették. Miután a katonaság kivonult, jött a hazatért katonákból verbuválódott bandák terrorja.

1918 ősze rendszerváltások és összeomlások sorát hozta, valamint elszabadult erőszakot, egyéni, közösségi és nemzeti tragédiákat. A frontról hazatért katonák Székelyföldön a vélt és tényleges igazságtalanságot durván megtorolták. Mindenfelé lázongások törtek ki, ezek hátterében legtöbbször a leszerelt, fegyverrel rendelkező katonák álltak, sok esetben a megígért, az 1916-os román betörés során okozott károk elhúzódó kártérítése okozta a konfliktust. A lázongások során elöljárókat, tanítókat és papokat kergettek el. Kétes egyének bandába verődve, magukat rendcsinálóknak kikiáltva garázdálkodtak, bűnbandákba szerveződtek és rabolták, terrorizálták a települések lakosságát. A falusi forrongások megelőzésére a főispán általában jegyzőcseréket hajtott végre, a Nemzeti Tanácsok pedig helyi megbízható emberekből álló nemzetőrségeket hoztak létre. Ám voltak helyek, ahol a nemzetőrség együtt rabolt a bandákkal.

Az előzményekről így írnak: miután a román katonaság 1916-ban visszavonult Székelyföldről, távozásukkor végigrabolták a vidéket, az élelmiszerkészletet és mindent, ami mozgatható volt, szekérre pakolták, és vitték magukkal. Az emberek viszont hamarosan már az kérték, „Isten, ments meg a megmentőimtől is!” A sok nehézségen, éhezésen átment közkatona lassan elvesztette érzékét a tulajdonjog iránt. Amikor szükségét érezte valaminek, azt elvette. A hivatali személyek nem tudtak és nem is akartak szembeszállni a katonasággal. A felmentő német csapatok katonái sem voltak ez alól kivételek. Napirenden voltak a disznólopások, rakományszámra küldték Németországba a lopott zongorát, bútort, de még a termőföldet is, írja Pokorny Hermann honvéd vezérezredes visszaemlékezésében.