Cukor.baj: rendhagyó segítség a diabétesz megértéséhez
Kegyetlen őszinteséggel, saját történetén keresztül mutatja be Farkas Wellmann Endre költő a cukorbetegek mindennapjait, vívódásaikat, kérdéseiket, az állapotukhoz és a világhoz való attitűdjüket. Könyve novemberben jelent meg, most ötállomásos erdélyi bemutatókörúton találkozhatunk vele.
– Először is tisztázzuk: mit kell tudni a II-es típusú cukorbetegségről?
– Amíg nem vagyunk benne, elég annyit tudni, hogy veszélyes és alattomos betegség, így inkább arról volna érdemes többet tudni, hogy hogyan kerüljük el. Konyhanyelven a szervezet anyagcserezavaráról van szó, ami nem önmagában, hanem a szövődményei miatt veszélyes. Azért mondtam, hogy alattomos, mert sok esetben már a szövődmények kialakulása után, illetve ezek tüneteiből derül ki (látáskárosulás, például vagy a neuropáthiás tünetek). Ezekben az esetekben a betegség többnyire már évek óta fennáll, és a szövődmények visszafordíthatatlanok. A legszomorúbb mégis az, hogy ha genetikailag hajlamosak vagyunk rá, előbb-utóbb elkerülhetetlenül szembesülünk vele. Ezért fontos, hogy a betegséget a kialakulása legelső fázisában diagnosztizálják, amíg még nagyon sokat lehet javítani a beteg állapotán. Én azt tudom erre javasolni, hogy 30 éves kora fölött évente egyszer legalább mindenki ellenőriztesse a vércukorszintjét.
– Ahogyan te fogalmaztál a könyvben: gyakorló cukorbeteg vagy. Mikor és hogyan derült ki, hogy diabéteszes vagy?
– Úgy tíz éve, és körülbelül így, ahogy az előbb szó volt róla. Kértem egy beutalót a laborba, mert hiszen nem árt tudni, ha van valami gond. Nos, volt. Természetesen nagyon megijedtem, hisz az ember alapjáraton halhatatlannak gondolja magát, amíg nem szembesül valami ilyesmivel. Megsemmisítő érzés volt mindenképpen.
– Már a könyv kezdőmondatában kegyetlenül az arcába vágod az olvasónak: Barátom, meg fogsz dögleni! Ezt úgy általában a mindennapokban hajlamosak vagyunk nem tudomásul venni. Aztán kiderül az, amiről azt hittük, hogy velünk sosem történhet meg, és az ember áll és pislog, összeroppan, vagy harcolni kezd, illetve különböző lelkiállapotokon megy át, de ott van, hogy mindent a halál perspektívájából kezd nézni. Te hogy voltál ezzel?
– Így, ahogy felvázoltad. Ha utánaolvasol a betegségnek – és itt nem a napikomamasszony.hu-ra gondolok –, és számbaveszed azokat a lehetőségeket, amikkel az orvosi leírások kecsegtetnek, biztos vagyok benne, hogy lesz néhány álmatlan éjszakád. És, ha álszent és képmutató módon nem esel bele az önámítás újabb fázisába, akkor a nyers valóság bizony ez, hogy meg fogsz dögleni. Aztán persze van, aki harcnak fogja fel ezt a helyzetet, de teljesen hiába, hiszen már eleve legyőzetett. Ez a legrosszabb hozzáállás.
– Milyen fokozatai voltak a betegség-elfogadásnak, illetve nem-elfogadásnak? Önvád, szégyen, idegenségérzés – ezekkel a kifejezésekkel is találkozunk a könyvben a betegséged kapcsán.
– Igen, ezek mind. Különböző időszakokban, különböző intenzitással.
S ha már az a test kiderül, hogy nem az, amiben úgy tudod, hogy élsz, eleve megrázó identitászavart okoz. Aztán meg elkezdesz kicsit másképp gondolkodni a halálról. Meg kicsit többet, mint eddig.
– Milyen reakciókkal találkoztál, amikor valaki a környezetedből megtudta, hogy cukorbeteg vagy? Mennyire lett álságos, hazug a világ veled szemben?
– Két orvosszülővel sejtheted. Kicsit ellentmondásos helyzet, hiszen orvosként pontosan tudták mindazt, amit én később tanultam meg erről a betegségről, ugyanakkor meg nyilván sajnálták a gyermeküket, akinek ők sem ezt a sorsot szánták. Ilyenkor, pláné az elején, minden közeli hozzátartozóban az ijedtség és a kétségbeesés az első reakció, aztán a részvét, a féltés, a sajnálat. Ezek ösztönös emberi érzések, bár nem biztos, hogy az ilyen típusú betegségek esetében ez a legjobb hozzáállás. De ösztönös, emberi érzések, igen… A családi közegen kívül nem tudom, vagy nem hiszem, hogy túl sokakat érdekelt volna. Az emberek titkon mindig örülnek ilyenkor, hogy nem velük történik.
– Mikor ötlött fel benned a gondolat, hogy könyvet kell írnod a cukorbetegségről? Kiknek szól?
– Épp ma egy éve. Milyen furcsa, hogy épp ma beszélgetünk erről. Kilenc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy önként vállaljam ezt a durva szembenézést a témával. Sok minden lejátszódik egy beteg emberben, nyilván annál több minden, minél régebb óta beteg. Itt nem csak tapasztalatokat akartam megosztani, hanem valamelyest antropológia szemszögből vizsgálni a témát. A személyes tapasztalatok remélem, hitelesebbé teszik, amit gondolok róla. Tehát azoknak ajánlom, akik szeretnek vagy akarnak gondolkodni a cukorbajról és a civilizációs betegségekről: kezdőknek, haladóknak és leendőknek.
– Egyfajta kísérletbe kezdtél, átalakítottad magad „kísérleti nyúllá”. Kérlek, mesélj erről a hat hónapról, amelynek mintegy egy hónapját követheti végig az olvasó.
– Mért értékekben, táblázat formájában pedig minden egyes napját.
Az emberi test működése – egészségesen is – egy nagyon komplex kémiai egyenlet, amely e betegség következtében is olyan módosulást szenved, ami egyensúly-eltolódásokhoz vezet. Lehet játszadozni, sőt, jó eredményekkel. Kinek hogy éri meg.
– A szembenézés művészete ez a könyv – így jellemezte Zacher Gábor toxikológus főorvos a kötetet a budapesti bemutatón. Mint rámutatsz az általad leírtak kísértetiesen hasonlítanak egy drogfüggő vallomásához, és a függőséghez hasonlítod a cukorbetegséget. Miért?
– Mert az. Az addiktológia ilyen szempontból nem foglalkozik vele, egyelőre lazán a belgyógyászat és ezen belül a diabetológia asztalán szeretik tudni a témát. De ha két részre bontjuk, a konkrét kórfolyamatra és a kialakulásának az ok-okozati összefüggéseire, akkor mindjárt más a helyzet.
Morbid humorral azt is mondhatnánk, hogy abból lesz idő előtt cukorbeteg, aki gyenge alkoholistának vagy drogosnak. A cukorbeteg ugyanis legtöbb esetben ételfüggő. Ez a drogja, ezzel kompenzál.
Ahogy a szerhasználó függőségének megvan a konkrét tárgya, úgy a cukorbetegnek is. Csak ez olyan természetes, sőt, nem is illik ilyenről beszélni. Hiszen enni kell, jót és jól kell enni. Ez egy megkérdőjelezhetetlen axióma, nem? Ez az alap. Aztán, ha bármi bajunk van, ugyanúgy az ételhez is lehet menekülni, mint az alkoholhoz vagy bármilyen droghoz. A pszichés hatásaikban sok a közös vonás. Nem véletlen az sem, hogy ha ellátogatsz egy random cukorbeteg-fórumra, csak a zabálás körül forgó témákról olvashatsz.
– Kis kiemeléseket helyeztél el a szövegben, mintegy összegzésképp, vagy valamiféle következtetés levonásaként, egy-két mondatba sűrítve mindazt, ami világossá vált előtted az (ön)elemzés, betegségtörténeted megírása során. Ugyanakkor verseket is találunk a kötetben.
– A kiemelések segítik az olvasót abban, hogy egy-egy lényeges témát koncentráltabban foglaljanak össze. A versek szerepe már izgalmasabb kérdés. A költészet, mint tudjuk, nem a valóságot hivatott felmutatni, hanem az igazságot. Olyan vendégszövegeket válogattam bele a kötetbe, amelyek megerősíthetik az olvasót az egy-egy témán való elgondolkodás értelmességében. Mondjuk, illusztrálják a főszöveget, fontos verseknek tartom őket.
– A könyvben arra biztatod a cukorbeteg olvasót, hogy készítse el ki-ki a saját betegségtörténetét. Miért jó, avagy szükséges a tudatosság?
– Mert, ha bármit akar kezdeni a saját betegségével, annak ez az alapja. Az orvos a betegséget tudja kezelni, azt, hogy valaki miért és hogyan lesz beteg, azt már nem.
– Míg az elején a saját történeteden keresztül mutatod be, milyen egy cukorbeteg élete, a későbbiekben átfogóbban is megvizsgálod a cukorbetegség (de bármely más civilizációs betegség) lehetséges okait, rávilágítasz bizonyos összefüggésekre, és hogy a nyelv, a hit, az érzelmek, a művészetek, az istenhit hogyan kapcsolódik mindehhez. A bennünk élő leképezett világ és a rajtunk kívüli valóság ellentmondásai indítanak el bizonyos kórfolyamatokat – írod. De ugyanilyen súlyos mondat az is, hogy „a betegségedet magad kerested, sokat tettél érte, hogy nyomorultul élj.” Tehát a betegség kialakulásához hozzájárul a téves világnézet és a személyes felelősség is?
– Ebben teljesen biztos vagyok. Én lepődtem meg a leginkább azon, hogy a könyv megírása után fél évvel szinte egy egészséges ember eredményeit hozom. Az eredményeim nagyon jók, annyi a különbség, hogy gyógyszert szedek. Csupán csak annyit tettem mindezért, hogy a könyv megírásával helyretettem magamban mindazt, amit eddig nem sikerült.
– Miben segített neked a könyv megírása?
– Hát ebben, ez a volt a nagy segítség. Nyugodtabban és derűsebben nézek az életre, de a halálra is. Ez pedig önmagában fél gyógyulás: visszatalálni az egyensúlyhoz, vagy megtalálni azt. Ahogy bármelyikünk számára érdemes élni ezen a világon. Erről még lesz szó a könyvbemutatókon is…
December 5., 19:00, Kolozsvár – Vallásszabadság Háza
December 6., 18:00, Sepsiszentgyörgy - Árkosi Kulturális Központ
December 7., 12:00, Gyergyószentmiklós – unitárius imaterem
December 7., 18:00, Székelyudvarhely – polgármesteri hivatal, Szent István terem
December 8., 12:00, Székelyderzs – unitárius templom