Egy belga a székelyeknél

Liège-ben látta meg a napvilágot, annak külvárosában nőtt fel, majd ott dolgozott régészként. Aztán elindult világot látni, és az útnak Székelyföld lett a végállomása. Denis Walgraffe a Székelyhon Liget mellékletének mesél arról, hogyan érzi magát egy belga a székelyeknél.

Denis egy barátja révén jutott el Székelyföldre: barátja majdnem fél évet tartózkodott Csíkszeredában a kilencvenes évek végén, Denis és csíkszeredai felesége, Angéla általa ismerkedtek meg. A fiatalember közben utazgatott, járta a nagyvilágot, Angéla is meg-megfordult Belgiumban, végül közös életük végállomása Csíkszereda lett. Több mint tíz évvel ezelőtt a házaspár a várostól mintegy tíz kilométerre fekvő Borzsovába költözött, ahol – mint Denis megjegyzi – nemcsak egy házat sikerült vásárolniuk, hanem kaptak a ház mellé egy olyan szomszédságot, ami aranyat ér.

„Amit én magyarul tudok, azt a szomszéd néniktől, gyermekektől tanultam meg. Ők voltak az én magyartanáraim. Volt itt a közelben egy családias hangulatú kis üzlet, ott beszélgettünk a nénikkel. Ha átléptem kenyérért az üzletbe, az nekem fél órába telt, mert beszélgettünk, kávéztunk” – meséli mosolyogva.

Nevetve jegyzi meg, hogy amikor Borzsovába költöztek, az első két szó, amit itt megtanult, a flexlap és a kupás cserép volt – mindez azért, mert Denis mindenkinek mindenben szívesen segített. Elfogadta, hogy ő itt régészként nem fog tudni dolgozni, félretette a karriert, és igyekezett úgy megtalálni a helyét, hogy jól érezze magát. Ha meg néha hiányzik a szakmája, akkor egy-egy projekt erejéig együtt dolgozik két csíkszeredai régésszel, Tóth Boglárkával és Botár Istvánnal.

A D. Balázs Ildikó által jegyzett teljes cikket a Székelyhon e heti Liget mellékletében találhatják meg, amelyben Denis családjáról is olvashatnak.