Összenemezelődött életutak: Kovács Túri Emese és Kovács Imre
Takaró, mamusz, labda, kalap, sapka, játékok, férfitarisznya, női táska – hogy mindez fellelhető egy háztartásban, nem nagy dolog. De ha a felsorolt tárgyak nemezből vannak és ezeket maguk a háziak készítik, arra már érdemes odafigyelni. Csíkborzsovában Kovács Túri Emesét és Kovács Imrét látogattuk meg.
A borzsovai családi ház melletti csűrben, illetve az udvaron készülnek nyaranta a nemezcsodák, itt van a nyári munkapont – mutatják vendéglátóim, és én nem győzök ámuldozni. Sok kincset rejt a régi csűr, bármerre néz az ember, rácsodálkozik valamire. Itt egy saját készítésű, székelykapu-mintás faltakaró, amott egy eredeti türkmén darab, de előkerül egy méretes nemezkapu, amelyet nászajándékba kaptak évekkel ezelőtt. Imre büszkén mutatja egy kézzel festett mongol jurta innen-onnan kikandikáló darabjait, amelynek nemezborítását egy nyári tábori foglalkozáson készítették három osztálynyi gyerekkel. Ritka a nemezborítású jurta, ezt szeretnék majd idővel felállítani – jegyzi meg.
Aztán mindenki választ magának egy nemezmamuszt, és elindulunk megnézni a kis nyári konyhát, ahol télen zajlik az alkotás. Az asztalon előkészített hatalmas méretű mamuszok, a polcon kaptafák. Nem, nem óriásoknak készülnek – nyugtatnak meg –, kezdetben ezek a papucsok ugyanis minden oldalról legalább három ujjnyival nagyobbak, mint az eredeti méret. Néhány munkafázist meg is mutat a házigazda, kiderül, attól lesz tartós egy ilyen papucs, hogy a gyapjú legalább öt rétegben kerül rá, majd összesimogatja és gyúrja, ami által tömörödik, azaz eléri a kívánt méretet. Ekkor kerül kaptafára, majd bőrtalpat varr rá. Az elmúlt évek során legalább nyolcszáz nemezpapucs került ki a borzsovai portáról, mint Emese nevetve megjegyzi, férje talán még álmában is mamuszt készít. Végül lábunkra kerülnek a meleg nemezpapucsok, és belépünk a család otthonába. Színes és meleg – ezek az első gondolataim, magukkal ragadnak a nemezből készült festményszerű alkotások, de az Imre által készített festmények is, a nemezelt használati és dísztárgyak. Többségüket maguk készítették, de van, amit ajándékba kaptak. A hároméves Imike elaludt éppen, de a nyolc és fél éves Kincső, valamint a hat és fél éves Boróka büszkén mutatja saját készítésű nemezkincseit.
„Idén lesz harminc éve, hogy megismerkedtem ezzel az ősi technikával egy táborban, és a gyapjú azóta is mindenfelé elkísér. Sok táborban, tanfolyamon vettem részt, mind a mai napig tanulok és tanítom” – meséli a pedagógus végzettségű Emese. Ő a vajdasági Zentáról érkezett Székelyföldre, férjével Kőtelken ismerkedtek meg, egy adott pillanatban mindketten ugyanannak az iskolának voltak a pedagógusai. Mosolyogva jegyzi meg, tulajdonképpen mindketten úgy érkeztek Magyarországra, hogy tanulnak, majd hazatérnek szülőföldjükre.
„Mindig is szerettem a népmeséket, ezekben pedig a lány az, akit visznek, így én is jöttem. Korábban már voltam a csíksomlyói pünkösdi búcsúban, így az, hogy Mária lábához költözök, sokat segített a döntés meghozatalában” – meséli Emese. Székelyföldi letelepedésüket megelőzően egy évet még Svédországban éltek, ahol ő több időt szánhatott a nemezelésre, vásárokra kezdett járni, és tulajdonképpen ekkor tudatosult benne, hogy ez akár életformává is válhat. Idővel Imre is egyre gyakrabban segített neki, és végül úgy döntöttek, mindketten nemezelni fognak. „Összekerültünk, nemezelni kellett” – jegyzi meg Imre nevetve. A közös nemezelésnek immár tízéves története van,
ma már Svédországba, Németországba járnak vásárokra, Magyarország legnagyobb népművészeti fesztiváljának, a Mesterségek Ünnepének évek óta visszatérő vendégei, de idehaza is gyakran találkozhatunk termékeikkel.
Imre azt mondja, ő használati tárgyakat szeret készíteni, számára külön öröm, ha a környéken vásárolt gyapjúból dolgozhat. Ez elégtételt ad. Emese, mint megjegyzi, erősebben kötődik a népművészethez, nehezen tud elszakadni tőle. Biztonságot nyújtanak a minták, amelyek mély üzenetet hordoznak magukban, számára fontos ezt továbbéltetni, továbbadni. Imre szabadabb, sokszor Emesét is a jó értelemben vett lazaságra ösztönzi. Jól kiegészítik egymást. Nevetve mesélik, a színválasztás okoz olykor némi fejtörést, Imre a képzőművész látásmódjával rendszerint egyfajta színkombináció felé hajlik, Emese pedig érzésből állítja össze a színeket.
Magyarországon általuk egy kisebb kovász alakult ki, rengeteg külföldi nemezelő náluk tanulta meg az alapokat. A nemezelésnek többféle technikája van, én a hagyományos vizes nemezelésbe szerettem bele. Lerakjuk a mintát, kitöltjük a színnel, erre jönnek rá a rétegek, szárazon, keresztszálirányban. Lecsöpögtetjük szappanos meleg vízzel, először puhán simogatjuk, majd felhengereljük, és gyúrjuk, gyúrjuk. Az már egy monoton mozgás, ami kicsit a révület irányába is elvisz. Egy jó érzés. A másik technika a tűnemezelés, amikor szárazon dolgozok, egy pikkelyes tűvel kitűnően lehet a szálakat tömöríteni. Viszonylag új keletű a nuno-nemez készítése, ez a gyapjú és a különböző selymek, textilek összenemezelését jelenti. A nemezelés egy kiapadhatatlan kút” – meséli lelkesen Emese, aki néhány évvel ezelőtt, akárcsak egyik testvére, Enikő, elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere díjat.
Örömmel tapasztalják, hogy egyre népszerűbb a nemezelés, hiszen amíg évekkel ezelőtt a vásárokon inkább a gyapjúval ismerkedtek az érdeklődők, ma már sok kisgyermek iskolában, óvodában kipróbálja a nemezelést, és ezáltal talán jobban is értékeli a végterméket.
„Számomra a nyugalom szigete a nemezelés, s mivel sok vízzel dolgozom, egyfajta tisztulás is. Ez a lelkemnek is jót tesz. Ez a folyamata maga a teremtés is egyben. Számunkra fontos, hogy gyermekeinket is be tudjuk vonni ebbe a folyamatba. Ha például gyapjút festek, Imike rakja az üst alá a tüzet, a lányok segítenek a színkeverésben” – mondja Emese. Ezt a gondolatmenetet folytatva teszi hozzá Imre, hogy ő ezt a munkát kikapcsolódásként éli meg. „Van egy nagy kupac gyapjú az asztalon, s egyszer csak egy kézzelfogható tárgy lesz belőle. Engem ez fogott meg. Egy idő után szót fogad nekem, és nincs megállás. Bármi elkészíthető, nincs határ” – teszi hozzá.
Ha valakit meg szeretnének ajándékozni, nem azon gondolkodnak, hogy mit vásároljanak, hanem azon, hogy az illető milyen színeket kedvel. Mert egyértelmű, hogy nemeztárgyat készítenek ajándékba nemcsak a szülők, hanem gyerekeik is.
Például – jegyzi meg Emese – ha esküvőre hivatalosak, nemeztakarót készítenek, azt különösen szeretik, amikor tudják, hogy az adott darab kinek készül, ebbe belekerül a gondoskodásuk, szeretetük.
Emese és Imre táborokban, fesztiválokon adják át a tudást, de maguk is tanulnak. Emese reméli, most, hogy gyermekeik is nagyobbak, több ideje jut az alkotásra. Imre festeni szeretne, természetesen a nemezelés mellett. Nevetve mondja, fejben már meg is van három kiállítás anyaga. Terveik, ötleteik vannak.
Színes, békés, alkotásra ösztönző az Emese és Imre által teremtett borzsovai otthon, ahol a családra Süsü, a sárkány vigyáz. Természetesen nemezelt változatban.
A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2020. január 17-én.
