Mit hagytál itt te, nyár? És hát itt vagy, te ősz!
Bandukolok az utcákon, kopognak a kockakövek tétova lépteim alatt. Szombat van, mégis minden oly kihalt. Furcsa érzés így látni az örökkön forrongó zajos várost. Pőrén, önmagába zuhanva.
Egy címke, egy pecsét, egy fontoskodó, cicomás kifejezés, amitől azt reméljük, vonzóbbá, érdekesebbé tehetjük azt, ami egyébként unalmas.
Nem kell beírni ezután, hogy oké, kösz, vettem az adást. Nem kell tulajdonképpen szavakat megfogalmazni, értelmükön tizedmásodpercet sem merengeni. Nem kell egyáltalán a magyar nyelvet mint olyat, használni.
A foci vb-döntő idején ne is akarjon taxival utazni az emberfia, azaz lánya, a sofőrök ugyanis férfiból vannak. Én meg nőből. És akkor állhatok itt az út szélén?
A gyergyóújfalvi Simon Márta jelenleg Budapesten él, de egy székely asszony szemüvegén keresztül látja a fővárosi világot. S mivel nyitva tartja a szemét – és a fülét –, sokmindent lát és hall. S ami a legfontosabb: le is írja. Most két ilyen történetet oszt meg a Liget olvasóival.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
