Pszichés beteg a családban. Mit tegyünk?

D. Balázs Ildikó 2020. január 13., 17:14

Mi a teendő, ha valaki felismeri, hogy egy családtagja depressziós, szorong, pánikrohamai vannak, netán függőségben, demenciában szenved – tettem fel a kérdést Zöldi Emese klinikai szakpszichológusnak, aki válaszaiban arra is kitért, hogy milyen jelei vannak a különböző pszichés betegségeknek.

Manapság boldogsághajszolás van, a boldogságot pedig nem tudják receptre adni Fotó: Pixabay

Alaphelyzet: egy családtagom szorong, esetleg depressziós, felismerem, hogy megváltozott, ő viszont nem beszél velem erről és ingerlékeny lesz, ha előhozzuk a témát. Mi a teendő – kérdezem a csíkszeredai szakembert. Zöldi Emese szerint ilyen esetben nagyon nehéz egy családtagnak, amennyiben a kapcsolatban nem működött jól a kommunikáció.

„Ha a kommunikáció jól működik, akkor a családtag meg tudja győzni az illető beteget, hogy érte változzon, mert neki nem jó. Ha beleegyezik, lehet lépni. Ahol nagy a tagadás, a családtagok nem igazán van amit csináljanak, amíg nem kerül a beteg kritikus helyzetbe, azaz nem lesznek szervi problémái, melyekkel orvoshoz kerül. Sajnos a pszichiátria és pszichológia még mindig a háttérbe szorul, azok a betegségek, melyeket szikével, gipszel gyógyítanak, elfogadottabbak” – magyarázza.

Egyértelműen nehéz dolga van a hozzátartozónak egy olyan társadalomban, ahol ezek a betegségek tabunak számítanak, amikor nem mernek panaszkodni, kérdezni, mert szégyellik.

Ha egy férfinak történetesen pánikrohamai vannak, akkor ez már kényeskedésszámba megy, gyengeséget jelent.

„Nem értik, hogy lehet szorongani nem létező dolgoktól. Ezt nehéz elmondani a párjának, viszont a társ is meg kell értse. Mi a teendő, mikor ki akarja vonni magát bizonyos társadalmi események alól? Ha nyomást gyakorlok rá, családi viszály alakul ki. A család süllyed a betegségében, a családtag úgy érzi, ő mellőzve, hanyagolva van, és egy teljesen rossz viszony alakul ki. Ha nagyon idejében felismerjük a hangulatingadozásokat, közösen, beszélgetésekkel simán meg lehet oldani a helyzetet” – mondja.

Depresszió, pánikroham, stressz, szorongás

Napjainkban – hívja fel a figyelmet a pszichológus – a harminc, negyven és ötven éves korosztályban fordul elő nagyon gyakran depresszió, pánikroham.

Fontos tisztázni, hogy a depresszió és a pánikroham nem ugyanaz. A depressziós eljut oda, hogy meg akar halni, nem akar létezni, eljut az élet értelmetlenségéhez. Nehezen ismeri fel a beteg, hogy belecsúszott ebbe a betegségbe. Súlyos esetekben megjelenik a súlyingadozás, az olyan szintű életkedvtelenség, amikor már nem megy dolgozni, nem törődik a családjával, vagy már nem is akar tisztálkodni. A pánikrohamos a sürgősségin kezdi: rosszul van, fullad meg, halálfélelme van. Nehéz szembesülni azzal, hogy nincs szervi baja, de produkálja a tüneteket. Az összes pánikbeteg elmondja, hogy halálféleleme van és nem akar meghalni, emiatt elismeri, hogy beteg, és akar tenni ellene. A szorongás és a stressz pedig két külön dolog – szögezi le a szakember.

„Mondogatjuk, hogy stresszes társadalomban élünk, de mi stresszeljük saját magunkat. Nincs pihenés, mert mit csinálunk, mikor pihenünk? A kezünkben a telefon, görgetjük, tévét nézünk,

tulajdonképpen a pihenési idő alatt terheljük az agyunkat, és minderre még ránehezednek a mindennapok nehézségei. A stresszmentesség valójában képi információmentesség és hangmentesség kell legyen. A szorongás tünetei a gyomorideg, nehéz légzés, erős szívdobogás, megemelkedett pulzus. Az a jobbik eset, amikor felismerem, hogy szorongok olyan helyzetekben, amikor nem kellene, és elmegyek, hogy oldjuk meg a problémát. Ilyenkor az önértékelésen, az énképen kell dolgozni. Napjainkban ez már a tizenéves generációnál is megjelenik. Sokan vannak, akik felismerik és tenni akarnak, de sokan a szorongást átviszik depresszióba. Addig szorongunk, amíg beleszomorodunk, és nem tudjuk, miért” – magyarázza Zöldi Emese.

Türelem, türelem, türelem

Úgyszintén nehéz szembenézi azzal a helyzettel, amikor egy hozzátartozó esetében megjelenik a demencia, a szellemi leépülés, ami a szakember szerint ma már az ötven-hatvanéves korosztályt is egyre gyakrabban érinti. Mit tesz a beteg? Titkolja az állapotát, szorong, és kerül bizonyos feladatokat, mert nem tud megjegyezni több dolgot is egyszerre. A pszichológus szerint ha a környezet nem veszi észre elég hamar ezeket a tüneteket, nem beszéli át és nem fordul szakemberhez minél hamarabb, a beteg süllyedni kezd a szorongásában, az ingerlékenységében, depresszív jellegeket kezd mutatni, miközben ő felejt.

Ha a betegnek folyamatos ellátásra, kényelemre van szüksége, jobb, ha ellátó központba kerül Fotó: Pixabay

„Itt is hatalmas a szerepe a családtagoknak az egymásra figyelésben. Amikor súlyosabb stádiumban van a beteg, akkor ellátására szorul. Számára nem nyilvánvaló, hogy miért kell bevenni a gyógyszert, fontos a hozzátartozó következetessége e tekintetben. Türelem, türelem, türelem – ez vár a hozzátartozóra, viszont a türelem véges. Ezért fontos tehermentesíteni, szabad időt biztosítani annak a személynek, aki ellátja a beteg családtagját.

A nagyon súlyos esetekben, amikor a beteg már annyira demens, hogy meg sem ismeri a hozzátartozóit, neki folyamatos ellátásra, kényelemre van szüksége, jobb, ha ellátó központba kerül.

Itt jön be nálunk a társadalmi előítélet azokkal szemben, akik úgymond nem képesek ellátni a beteg hozzátartozót. Sokak számára nehéz felvállalni az előítéletek miatt” – fűzi hozzá Zöldi Emese.

Függőség alkoholtól, játéktól, drogtól

A pszichiátriai betegség sorába tartoznak a függőségek is. A pszichológus szavaiból kiderül, gyermekeknél, fiataloknál elsősorban a játékfüggőség kialakulása állhat fenn, ami részben pártolt. A szülők azzal nyugtatják magukat, nem kerül plusz pénzbe, mert ki sem megy a házból, nem csinál semmi rosszat, szem előtt van. Amikor valaki több mint négy órát ül a számítógép előtt és játszik, az már függőség – hangsúlyozza ki a szakember. Az ilyen fiatalok – teszi hozzá – később nem tudnak elhelyezkedni a társadalomban, kicsúsznak a szülői kezek közül.

„Hiába jön az anyai, apai szigor, amikor már valahol elcsúszott, nem tudjuk aktivá tenni őket. Ez olyan, mint a drog, az alkohol vagy netalán az ételfüggőség. Mi a teendő? Egy kétéves gyermek ne a telefont kezelje, hanem tudjon kockából tornyot rakni. Már gyerekkorban kellenek a határok, korlátok. Ott vannak a csoportos játékok, rendben, hagyjuk, hogy megmaradjanak a virtuális barátai, de nem ismételünk, egy játszma egy játszma marad” – fogalmaz a pszichológus.

Napjainkban a harminc, negyven és ötven éves korosztályban fordul elő nagyon gyakran depresszió, pánikroham Fotó: Pixabay

Felnőttkorban másfajta függőségek jellemzőek, más jellegű következményekkel. „Amikor azzal szembesülünkk, hogy alkoholista egy családtag, feltevődik a kérdés, kilépünk vagy sem a kapcsolatból? Meddig csinálom, és mikor leszek társfüggő ? Ha társfüggő vagyok, azt jelenti, hogy élek az önsajnálaton keresztül.

Az éltet engem, hogy a másik folyamatosan megbotlik, és itt már két beteges családtag van, akik szimbiózisban él.

Itt szenvednek a gyermekek, akik igazából nem tudnak tenni semmit. Hozzátartozónak, családtagnak lenni nem a megmentő szerepét jelenti, mert nem vagyunk megmentők. Legtöbb pszichés és pszichiátriai betegségnél, a betegnek akarnia kell, hogy kijöjjön az adott állapotból, ellenkező esetben nem tudjuk megmenteni” – mutat rá a szakember.

Zöldi Emese csíkszeredai klinikai szakpszichológus. Fontos, hogy a betegek hozzátartozói magukra is figyeljenek, saját határaikat is fel kell állítsák Fotó: Pinti Attila

Odafigyelés, türelem, elfogadás – tulajdonképpen ezek a kulcsszavak, a kérdés csupán az, hogy meddig. Zöldi Emese fontosnak tartja kiemelni, tudatosítani kell, hogy a betegek hozzátartozói magukra is figyeljenek, saját határaikat is fel kell állítsák. „Azt mondjuk, szeresd önmagad, mint felebarátodat. Mindig elfelejtjük a mondat első felét. Ha én önmagammal rendben vagyok, megvédem saját magam, a hozzám közel állókra is tudok figyelni, tenni értük. Ne az ő életüket éljem. Ne legyek önző, de legyek” – magyarázza.

Sokat segítene – mondja –, ha a hozzátartozók számára is lennének csoportok, ahol „csak” kibeszélik magukat, megerősödnek.

„Nálunk inkább tagadás van. Az, hogy hozzátartozó jöjjön terápiára, mert ő felvállalta a helyzetet, talán egyszer, kétszer megtörténik, de harmadjára nem jön vissza, mert szembesül az ő negatívumaival, képtelenségeivel, hogy miken nem lépett át, és ilyenkor jön a tagadás. Nincs varázspálcánk, vannak kudarcok is, ezt is el kell fogadni. Manapság sajnos boldogsághajszolás van, a boldogságot pedig nem tudjuk receptre adni.”

1 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat