Megszenesedett valóság – Petru Lucaci fekete univerzuma

Ruxandra Demetrescu kurátor szerint a fekete sokáig a hiány, az üresség, a tagadás színe volt, amelyet a festészet története inkább mellőzött. Csak a 20. század közepén kezdett önálló színként viselkedni, a minimális eszköztár és a radikális érzékenység jelképeként. Petru Lucaci már pályája korai szakaszában megérezte a fekete anyagszerű erejét, és doktori disszertációját is ennek szentelte. Azóta is újra és újra visszatér hozzá, mint valami kimeríthetetlen forráshoz, amelyből minduntalan új jelentések fakadnak.

Demetrescu szavai szerint Lucaci művészete egyszerre puritán és romantikus:

a minimalizmus fegyelme és a szenvedélyes gesztusok feszültségéből építkezik.

A fekete nála nem a hiány, hanem a teljesség színe, az a közeg, amelyben minden más feloldódhat, és új formát ölt. Ez a paradox logika – a semmiből építkezni – teszi művészetét különösen intenzívvé.

A kiállítás tereiben a fekete nem elnyel, inkább kiemel, mint a kontűrvonal. Nem egyszerűen színskála-végi felület, hanem domborodó, szemcsés, néha porló anyag, amely egyszerre idézi a szenet, a hamut és a sötét bársonyt. Egyes munkákon a fekete felületekből textilszálak, törmelékszerű darabok állnak ki. Itt a képek nem ábrázolnának, hanem megtestesítenének valamit – egy katasztrófa utáni állapotot, ahol a tárgyak még csak formálódnak.

Az egyik alkotásban két varjú lassan bontakozik ki a sötétből, a másikon fekete bárány áll, mint egy bibliai álomkép. Egy textilkollázs finom színes szálai olyanok, mintha a sötét felszínt próbálnák áttörni, de közben a fekete szinte megemészti őket. Ezek a vörös szálak a vért idézik. Van, ahol emberalak sejlik fel, máshol állatfejek, ujjlenyomatok, szétkenődött, majd precíz gesztusok rajzolódnak ki. Valahogy minden képben egyszerre van jelen a kontroll és az elengedés.

Ez a világ nem a látvány, hanem az anyag révén épül fel.

A fekete itt tapintható, szinte szagolható. Nem lehet kívül maradni rajta: az ember tekintete belegabalyodik, mint ahogy a korom összemocskolja a kéményseprőt.

A kurátor szerint Petru Lucaci mindig is a határhelyzetekre figyelt: az élet és halál, jelenlét és hiány, láthatóság és eltűnés közti mezsgyékre. A fekete ennek a köztes létnek a színe nála. Festészete olyan, mint egy folyamatos átkelés egyik állapotból a másikba, egyik forma romjából a másik csírájába. Ezért is hatnak munkái egyszerre töredékesnek és monumentálisnak. A dúsan felhordott anyag miatt közel kell menni hozzájuk, de közben az egész térre kiterjedő jelenlétet sugároznak. A fekete a szemnek kevés kapaszkodót kínál, így a néző kénytelen lelassulni, időt adni a tekintetének, hogy lassan, fokozatosan bontsa ki, amit lát.

„Úgy vélem, nem az egyéni teljesítmény a fontos, hanem hogy a közönség rezonálni tudjon a művekkel. Mindenki a saját tapasztalata révén egészíti ki őket” – mondta Petru Lucaci a megnyitón. Beszéde szerény volt, amiben volt valami felszabadító. Nem lezárt üzenetet adott, hanem nyitva hagyott kaput. Ebben rejlik munkáinak ereje is. A fekete nem fal, hanem rés, átjáró egy másik világba, de csak akkor, ha elég bátrak vagyunk átlépni rajta. Lucaci művei nem elzárnak, hanem kinyitnak. És néha az ajtó befelé nyílik.

A Black and Black című tárlat Csíkszereda szívében, az Új Kriterion Galéria kiállítóterében látható, és a fekete szín köré épített több évtizedes életműből válogat. A kurátori koncepció célja, hogy Lucaci munkásságán keresztül új fénytörésbe helyezze a fekete kulturális jelentését, és bemutassa annak metamorfózisát a tagadás színéből az újjászületés médiumává. A kiállítás a művész legújabb, monumentális méretű vásznaival és textilkollázsaival egészül ki, melyek közül több most először látható a nyilvánosság előtt. A látogatók így nem csupán egyéni alkotásokat, hanem egy belső világ teljes univerzumát fedezhetik fel. A tárlat november 9-ig látogatható.