Tükör a léleknek. Nem az üléseken zajlik a pszichoterápia

Balázs Katalin 2018. január 26., 16:00

Van egy küszöb, melynek átlépéséhez sokaknak hosszú ideig kell erőt gyűjteni, főleg a megbélyegzés miatt. Amíg gyűl az erő, egyre rosszabbá válik az állapot, egyre nehezebb a talpra állás. Mi átléptük a küszöböt, Babos Judit pszichoterapeutánál jártunk.

A szoba, melynek egyik ülőhelyét a szakember foglalja el. Tanácsot nem ad Fotó: Balázs Katalin

– Aki még nem járt Babos Judit pszichoterapeutánál, mit kell elképzelnie, mi van az ajtón belül?
– Itt bent egy biztonságos tér van. Számos szakmai szabály adja a keretét ennek a biztonságnak, például lehetőséget teremt arra, hogy ami itt elhangzik, az itt is marad, és ez segít, hogy kimondhassunk olyan dolgokat, amiket nem szívesen vállalunk, néha még magunknak is nehezen fogalmazunk meg. Másfajta helyzet ez, mint mikor a szomszédasszonnyal egy kávé mellett beszélgetünk, itt csak az egyik ember problémáiról van szó, a beszélgetőtárs pedig szakember.

– Miben áll a küszöbátlépés nehézsége?
– Amikor a kliens vagy páciens a küszöbig ér, akkor már túl van a nagy harcon, meghozta a döntést, hogy felkeres. A nagy harc abból adódik, hogy valami probléma van az életében, az foglalkoztatja, nyomja őt. Megoldást keres mindenfelé, interneten, barátok között, a zöldségesnél, míg valaki azt nem mondja, járt nálam vagy más szakembernél, és valami jót kapott, segítettek rajta. Az ajánlástól még eltelik egy idő, és közben zajlik a harc, hogy mivel fog szembesülni, hogy az emberek bolondnak bélyegzik, és küzd az egyre rosszabbodó közérzettel, míg végül annyira tűrhetetlen az állapot, hogy rászánja magát, időpontot kér, eljön.

– Babos Judit neve mellett az szerepel, hogy autonóm gyakorló rendszerszemléletű egyéni, pár- és család-pszichoterapeuta. De mit is csinál valójában az ideérkezővel?
– Ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor ez egy beszélgetés, én kérdezek, a kliens válaszol, néha hallgatunk, együtt gondolkodunk. Előfordul, hogy a klienseknek úgy tűnik, én semmit sem csinálok, szoktak is hatást gyakorolni, hogy adjak tanácsot, mondjam meg, mit tegyenek.

A pszichoterapeuta feladata nem a tanácsadás, hanem hogy közösen megértsük, mi zajlik az emberben, mi vezetett a jelenlegi állapotához, és melyek azok a tényezők, amelyek ezt a helyzetet fenntartják.

Együtt keressük azokat a külső, belső erőforrásokat, amelyek segítik, hogy megoldja a problémáit. Sokszor hosszabb folyamat, több találkozás során válik világossá az emberben, hogyan tudna változtatni a helyzetén. Segítségemmel ugyan, de ő jön rá, mert nem tartom magam gyógyítónak. Én vele szemben egy olyan másik ember vagyok, aki az adott problémában nem érintett, és ez, valamint a pszichoterápia szabályai lehetővé teszik, hogy higgadtan, érzelmek befolyása nélkül több perspektívát lásson, mint az, akinek látása be van szűkülve, akár annyira, hogy csak az öngyilkosságot tekinti az egyetlen megoldásnak.

A pszichoterápia nem az üléseken zajlik, hanem azok között, amikor hazatér, és a hallottak elkezdik foglalkoztatni a pácienst Fotó: Barabás Ákos

 – Tehát tanács nincs, a találkozás pedig nem egyszeri.
– Ez nem olyan, mint az orvosnál, hogy jön a beteg, én felírok egy gyógyszert, ő beveszi és meggyógyul. Ez egy közös munka, melyből 50–50 százalék a részünk. Én adom az időmet, tudásomat, tapasztalatomat, ő hozza a problémáját, felvállalja, és dolgozik rajta itt is, otthon is. Mert a pszichoterápia nem az üléseken zajlik, hanem azok között, amikor hazatér, és a hallottak elkezdik foglalkoztatni, valamilyen gondolatai születnek, érzései lesznek. Ha visszatérve erről beszámol, megláthatjuk, jó helyen tapogatózunk-e. Ez akkor érvényes, hogyha a személy kész arra, hogy szembenézzen, foglalkozzon a problémáival, és ezt nem lehet siettetni.

Csak azzal tudunk itt foglalkozni, amit a kliens behoz, amiről ő tud beszélni.

Van olyan is, aki eljön egyszer-kétszer, aztán többször nem látjuk egymást, vannak olyanok is, akik a hetedik ülés környékén döntenek úgy, hogy nem folytatják. Ha bejelentik, hogy ez most nagyon nehéz, ijesztő, inkább nem folytatnák, akkor tudunk róla beszélni, és ez előre viszi a terápiát, sok esetben ilyenkor kerülünk célegyenesbe. Ha búcsúzás nélkül távoznak, nem marad más, mint elfogadni, remélve, hogy elboldogul, visszatér, vagy rábukkan más segítőre.

– Rendszerszemléletű az ön által választott pszichoterápiás módszer. Mit kell ezen érteni?
– A rendszerelmélet áll legközelebb hozzám, ami kimondja, hogy minden mindennel összefüggésben van. Nem lehet csak az egyént vizsgálni. A bepisilő nyolcéves fiú lehet, hogy csak tünethordozó, a probléma apa és anya, vagy akár az asszony és anyósa között van. A rendszerszemlélet szerint a gyenge láncszem az, akin meglátszik, ha baj van, és ezt a családban, a kapcsolatokban kell keresni. Így, ha egyéni terápia van, akkor a klienssel beszélünk ezekről, ha családterápia, akkor behívjuk a család összes tagját, még a nehezebben igent mondó apát is, mert ő is a családhoz tartozik. Az a tapasztalat, hogy egy idő után a férfi is szívesen jön, ha megérzi, hogy itt valami jó történik, ami rajtuk segít. Igazából a kapcsolat gyógyít, az, hogy megtapasztalja: itt elfogadják úgy, ahogy van, mindennel, amit szégyell, amitől fél. Amikor megtapasztalja, hogy a másik ember el tudja őt fogadni, megérti, ettől fog gyógyulni, mert elkezdi önmagát szeretni, értékelni.

Szorongás, pánikrohamok, depresszió gyakran a tünetek között vannak Fotó: Pixabay.com

 – Melyek a leggyakoribb problémák, amelyeket bár szégyellnek az emberek, itt mégis lehet gyógyítani, oldani?
– Jellemző, hogy szégyelljük a nyavalyánkat, azt hisszük, ilyen csak nekünk van, s ezért hallgatunk vele. Amikor a probléma olyan méreteket ölt, amit már nem nagyon tudunk elviselni, nem tudunk aludni, dolgozni, nem merünk templomba, piacra, emberek közé menni, félünk, hogy rosszul leszünk, vagy éppen megbolondulunk, akkor kezdünk többnyire medikális megoldást keresni. Orvos dönti el, hogy valamilyen szervi betegség okozza-e a tüneteket, de ha fizikailag minden rendben van, a tünetek viszont fennállnak, akkor szokták ajánlani a pszichiátert, a gyógyszeres kezelést vagy a pszichológust. Akik leggyakrabban hozzám fordulnak, azoknak vagy tünetek: szorongás, pánikrohamok nehezítik az életüket, de listavezető a depresszió is, vagy gyereknevelési, párkapcsolati, munkahelyi, gyászból, veszteségből adódó problémáik vannak.

Sokakat hoz az az érzés is ide, hogy én mindig ugyanúgy járok, engem mindenki kihasznál, és innen kezdődik az oknyomozás.

Minél több idő telt el azóta, hogy fennáll a panasz, annál nehezebb a probléma gyökerének megtalálása és megoldása. De mindennek a feltétele, hogy képes vagyok-e szembenézni önmagammal. Megijedek-e attól, amit látok? Mert lehet, hogy azzal jön egy nő, hogy az anyósával van a baj, de eljuthatunk oda, hogy megnézzük, melyek azok a helyzetek, amelyekben probléma van közte és az anyósa között, és abból mi az ő része, mivel járul ő ehhez hozzá? A tükörbe nézés a legnehezebb ebben a szobában, amikor rájövök, hogy én is benne vagyok a történetben, nekem is tennem kell, hogy kikerüljek belőle.

Gyereknevelési, párkapcsolati, munkahelyi, gyászból, veszteségből adódó problémáik is gyakran vannak a pácienseknek Fotó: Pixabay.com

– Furcsállom, hogy a szakember nem ad tanácsot, amikor mi, „hozzáértőként” olyan szívesen, szinte kötelességszerűen szoktunk tanácsokat osztogatni a bajba jutottaknak.
– Amikor ég a ház, az ember fűhöz-fához kapkod, és kap is tanácsot. A baj az, hogy ezek a tanácsok nem megértésből fakadnak, hanem személyes élményekből, tapasztalatokból. A tanács mindig arról szól, aki adja, az ő világlátásáról, tapasztalatáról, ami nem biztos, hogy a másik ember problémamegoldásában is működni fog. Lehet mondani, hogy én elváltam, és ezt javaslom neked is, de aki nem dolgozza fel a történteket, a következő párkapcsolatában ugyanolyan problémával fog szembesülni. És csodálkozik, hogy mindig ugyanaz történik vele.

Ha lényegi választ akarunk keresni a miért kérdésére, ha közelebb akarunk kerülni önmagunkhoz, akkor reális segítség után kell nézni.

Mert ha azt tanácsolják, váljak el, megteszem, és balul üt ki, akkor kié a felelősség? Korunknak egy óriási baja az, hogy nem vállalunk felelősséget nemhogy másért, még önmagunkért sem. Az az igazi felnőtté válás, amikor a felelősségvállalást megtanulom. Ha tanácsot adok valakinek, elveszem tőle a felelősséget, az én megoldásomat tukmálom rá. Ennél sokkal eredményesebb, ha segítséggel, de ő találja meg a saját megoldását az ő jelenlegi helyzetében és lehetőségeivel. Nincs probléma nélküli élet, de nagy dolog, ha nem roskadozunk a szenvedéstől, hanem megtanulunk boldogulni az adott helyzetben.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat