Zsilipnyitó irodalom – interjú Király Hajnal biblioterapeutával

– Mit kell tudni a biblioterápiáról?
– Már régóta használják, leginkább az Egyesült Államokban. Európában a finnek állnak jól, ők írással kombinálják. Angliában már kutatások is vannak a hatásáról. Összehasonlítottak például iskolákat: az egyikben művészeti foglalkozások voltak délutánonként, míg a másikban a sportra fektették a hangsúlyt, amely rögtön felszabadítja az energiát, azonnali kielégülést nyújt, vagyis hedonikus, szemben az eudaimonikus tevékenységekkel, amelyek befelé fordítanak, ezért lassú a folyamat.

kevesebb volt az étkezési zavaros gyerek, inkább bírják a stresszt, könnyebben megoldják a krízishelyzeteket, jobban boldogulnak közösségben.

– Ezért tartozik a szocioterápiák közé?
– Ez elsősorban művészetterápia, de abban az értelmében s
szocioterápia is, hogy jól bekapcsolható szociális intézmények munkájába, és nem kell pszichológusnak lenni hozzá. Maga a terminus megtévesztő, mert betegség vagy a Biblia jut az emberek eszébe, és ezektől eleve tartózkodnak.

Olvasásterápia, irodalomterápia a másik megnevezés.

A kör, amelyhez én is tartozom, nemcsak szépirodalmi szöveget tart használhatónak, hanem bármit, ami segíti az önismeret folyamatát. Ez lehet levél, cikk, zeneszöveg. A másik oldal szerint az irodalom esztétikai formátuma hat, tehát egy meghökkentő metafora önmagában is gyógyít. Ezt vízválasztónak tartják, holott szerintem középen az igazság. Nem kell nagyon komplex és mély módszerre, eszköztárra gondolni, a csoport magát működteti.

– Akkor azt is gondolhatják sokan, hogy ez amolyan olvasóklub.
– Jogosan. A fókusz különbözteti meg az olvasókörtől, van például veszteséget átélők vagy problémás gyerekek szüleinek csoportja. Azt tudni kell, hogy inkább nők érdeklődnek iránta. A másik a módszertan: van egy felépítése, vagyis egy terápiás csoport szabályai szerint működik.

– Mi a biblioterapeuta feladata?
– Moderál. A terapeuta nem gyógyító, hanem van egy elfeledett jelentése, mégpedig a kísérés: megerősítést ad, és szabályozza a csoport működését.

– Mennyi az ideális létszám?
– Tíz-tizenkét fő, de minél kevesebb, annál jobb. Fontos, hogy mindenki szóhoz jusson, viszont nem kötelező beszélni. Az első három alkalom nyitott, akkor alakul ki, hogy ki a vezéregyéniség, a megmondóember, a csoport üdvöskéje vagy bohóca. Aztán ahogy megnyílnak a tagok, annyi minden elhangzik, hogy bezárul a kör, és már nem lehet csatlakozni.

Nyilván azt mondja, hogy nem erre számított, nem használ neki, fárasztják a többiek. De ez is természetes dinamikája a csoportnak.

– Hogyan zajlik egy foglalkozás?
– Első alkalommal felállítjuk a szabályokat. Legfontosabb a titoktartás. Figyelni kell egymásra, a témára fókuszálni, tartózkodni a tanácsadástól, az én-szűrőn keresztül kommunikálni. Döntünk a tegeződésről-magázódásról, a mobilhasználatról. Nem árt szabályozni az időt is, mert van, aki magához ragadja a szót. Az indító körben elmeséljük, ki hogy van, mi történt az utolsó találkozás óta, volt-e olyan gondolat, ami azóta foglalkoztatja. Majd jön egy játék, hogy közelebb kerüljünk az én-közléshez. Ehhez dixit- vagy hangulatkártyákat használok. Én olvasok fel, és hagyom, hogy lecsengjen, aztán beindul spontán a beszélgetés. Mindig a csoport igényéhez igazítom a szöveget, és egy témához kötöm. Nehéz megállni, hogy ne világítsak rá a mechanizmusra, de általában mindig ráéreznek. Nem ritka a sírás sem.

Erre jó az irodalom: kinyitja a zsilipeket, hiszen szerepe szerint a megfelelő szavak a megfelelő helyen hangzanak el, úgy, ahogy mi nem tudnánk megfogalmazni.