A bűn elől nincs menekvés

Nyilvánvaló, hogy Rebek­kával nincs minden rendben. Az is egyértelmű, hogy a birtok szebb napokat is megért. De nem tudjuk, Beaté miért halt meg: megölték, öngyilkos lett, netán baleset áldozata? Ám három és fél óra múlva minden kiderül. Mert a bűn, saját bűnössége elől senki nem menekülhet.

Nem egy krimi vázát alkotják a fenti mondatok, hanem a kolozsvári magyar színház előadásának mákszemnyi leírása. Az 1828-ban született Henrik Ibsen, a magyar nyelvterületen egyik legtöbbet játszott norvég szerző Rosmersholm című drámája 1886-ban keletkezett, a Nora (1879) után, de a Hedda Gabler (1890) előtt. A darab a szerző úgynevezett pszichológiai korszakába tartozik, amelyet az egyénre összpontosítás, a szerepek részletes, bonckéssel elkövetett elemzése, a viszonyok kuszasága jellemez, némi szimbolista felhanggal. A bemutató hűvös fogadtatásban részesült, elemzők szerint abban a korban túl modern volt.

– mondja az egyik szereplő. Ám annál különösebb dolgok történnek. Helsettné, a házvezetőnő tud valamit, de hallgat. Rosmer, a volt lelkész nem tud semmit, de állandóan beszél. Rebekka mindent tud, de mellébeszél. Krott pedig mindent tudni akar – ám talán éppen ez a legnehezebben megvalósítható vágy. Nem beszélve Beatéról, a néhai feleségről, akinek kísértetjárása azt mutatja, bizony Rosmer birtokán valami (vagy semmi?) nincs rendben.

Az Ibsen-dráma tulajdonképpen filozófiai eszmefuttatás az ember szabadságáról vagy legalábbis vágyáról, hogy mindenféle béklyót levessen. A birtok ura, a lelkész hátat fordít Istennek („Az Isten halott, ez a kezdete az új, szabad embernek” – mondja az egyik szereplő), csakhogy ezáltal még korántsem oldódnak meg gondjai. Rebekka bűnt követett el, amit soha nem vallott meg, és ettől van bezárva saját bűntudatának rémes világába. Knottot kínozzák a múlt történései, tudni szeretné (akarja!), hogy húga hogyan és főleg miért halt meg. A volt feleség pedig kísértésre van kárhozatva, míg az igazság ki nem derül. Így hát senki sem szabad, talán nincs is szabad akarat, csak a múltból következő őrlődés és az egyenes út vesztünkbe.

Meg a bűntudat, ami végül akár a halálba kergethet.

Andriy Zholdak ukrán rendező színrevitele sok színészi kifejezésmódra alapoz (ezért aztán nem is volt könnyű a kolozsvári társulat tagjainak, de remekül helytálltak): hol suttognak az előadásban, hol ordítanak (a kiabálás van túlsúlyban, de ezt a helyzet is megkívánja). Van benne némafilmekre vagy mozgásszínházra emlékeztető gesztus is. Bizonyára nem véletlenül Zholdakra ráragasztották az „ukrán fenegyerek” jelzőt – Shakespeare Rómeó és Júlia című művéből készült feldolgozását be is tiltották Ukrajnában –, ám ebben az előadásban inkább az Ibsen-darab klasszikus színrevitelével mutatkozott be. Bár azért az sem mondható el, hogy a darab rendezése hétköznapi volna, vagy csak úgy „végigszaladnak” színészek és nézők az előadáson. (A próbák hónapokig tartottak, több színész is részt vett bennük, és nem mindegyikük ért el a próbafolyamat végéhez. A rendező ugyanis útközben véglegesítette a szereposztást, a rendkívül kemény, már-már kegyetlen próbák nem minden színésznek okoztak örömöt. Bár azt minden alkotó elismerte, hogy rengeteget tanult ez idő alatt az Zholdáktól.)

Nem kényelmes, nem megnyugtató, nem egy paradicsomi állapot, amit a rendező (és természetesen a szerző) megmutat. Másrészt, mintha egyes jelenetek túlzottan el lennének húzva, olykor már-már vontatottnak tűnik az előadás, mintha nehezen jutna egyről a kettőre a történet kifejtésében a rendező. Mindazonáltal el kell ismerni, a karaktereket részletesen kielemezték, és ezt az aprólékosságot a néző felé is sikerült teljes mértékben közvetíteni. A hatalmas díszlet nyomasztóan hat, de jól illik a dráma mondandójába.

Ami a színészeket illeti: meglepően érett alakítást láthattunk a nagyon fiatal Imre Évától, akinek Rebekkája az előadás után is sokáig lebegett a nézők szeme előtt. A Johannes Rosmer játszó Bodolai Balázs pedig olyan szerepre akadt, melyben bizonyíthatta kivételes tehetségét, alakformáló képességeit.

Ibsen drámáiban nincs könnyű szerep vagy egyszerű figura,

ha a rendező és a színészek nem mélyülnek el a szerző világában, könnyen félrecsúszhat az előadás. Ebben az esetben szerencsére nem ez történt, a próbák hatalmas erőfeszítése meghozta gyümölcsét. Kivételes előadás a Rosmersholm, kivételes színészi alakításokkal.

Az 1962-ben született, ukrán származású Zholdak Berlinben él, több díjat is nyert már pályafutása alatt, egyebek mellett Romániában a nagyszebeni színházban 2002-ben rendezett Othello?! című előadása a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon a legjobb rendezés díját, az UNITER-től pedig a legjobb előadás díját kapta.

A január 18-án műsorra tűzött Rosmersholm előadás után kerül sor a Bánffy Miklós-vándordíj átadására is.