Kritikai szemlélet és szabadságvágy – Cs. Gyimesi Évára emlékezünk

– Azt írtad, hogy Gyimesi „mítoszromboló volt”. Pontosan mely irodalom- vagy kultúratörténeti mítoszokat célozta meg, és milyen módszertani eszközökkel bontotta le ezeket?

– Ennél valamivel távolabbról kellene talán kezdenünk, hiszen az, amit mítoszrombolásnak nevezhetünk a Gyimesi-életműben, csupán egy része annak, ami jellemezte őt. Ha röviden kellene összegezni az életmű jelentőségét, akkor három különböző terület emelkedik ki: az egyik a magas színvonalú, nagyhatású tanári munka a kolozsvári BBTE bölcsészkarán, amelyre irodalom szakos tanárnemzedékek hosszú sora emlékezik vissza nagy tisztelettel, egybehangzóan a tanári munka igényességét, döntő befolyását emlegetve. A másik terület a szuverén, önálló gondolatiságú irodalomtudományi-irodalomtörténészi munka, amelyet olyan könyvek dokumentálnak, mint a Találkozás az egyszerivel 1978-ból, az 1983-as Teremtett világ, az 1990-ben kiadott, Álom és értelem című Szilágyi Domokos-monográfia, vagy az 1992-ben, évekkel a megírása után megjelent Gyöngy és homok. A harmadik terület pedig a diktatúraellenes, ellenzéki politikai tevékenység a rendszerváltás előtt. Nem ismerek olyanokat, akik ezeknek a szellemi teljesítményeknek az értékét, jelentőségét vitatnák.

Az, amit mítoszrombolásként írtam le, először talán egy 2005-ös, hatvanadik születésnapjára megjelent cikkben (A kritika felelőssége), egyrészt azzal a kritikai szemlélettel és szabadságvággyal függ össze, amiből az ellenzéki tevékenysége is táplálkozott.

Mindenféle tekintélyelv ellen tiltakozott, ami a kései Ceaușescu-diktatúra szellemét meghatározta, és ezt megpróbálta a saját eszközeivel kritika alá vonni, elemzés tárgyává tenni. Ez akkoriban sokak egyetértésével találkozott, noha némelyek vakmerőségnek, esélytelen stratégiának minősítették. Hosszabb távon az idő őt igazolta.

Ami viszont ambivalensebb viszonyulást váltott ki, az a kisebbségi ideológiák mítoszainak lebontása volt ‒ leghangsúlyosabban a Gyöngy és homok című kötetben és annak előtanulmányaiban. Ezt, a transzilvanizmus ideológiájára vonatkozó elemzését nevezhetnénk szűkebb értelemben mítoszrombolásnak, hiszen egy olyan témához nyúlt, amely sokak számára működött önfelmentő és önlegitimáló gondolkodásmódként. Mára pontosabban látszik, hogy valójában a cselekvésképtelenség és tehetetlenség heroizálása, az áldozati szerepbe való helyezkedés visszássága volt az, amit Gyimesi Éva kimutatott több évtized erdélyi szövegeiben. Az egyéni döntés jogát, a felelősség vállalását, a változtatásra való képességet állította előtérbe, és ezek jelenlétét vagy hiányát firtatta néhány erdélyi alapszövegben. A tekintélyérvek elfogadására hajló közegben ez bizony mítoszrombolásnak tűnt. Az megint más kérdés, hogy a román titkosrendőrség azért kobozta el annak idején a kéziratot, mert a két világháború közti, elfogulatlan kisebbségtörténeti kutatás egyre inkább tiltott terepnek kezdett számítani a nyolcvanas években.

– Azt is mondtad, hogy nem félt szembeszállni a „fősodorral”. Milyen hatással volt ez a hozzáállás a szakmai közösségben?

– Kifejezetten szakmai téren ebből nem származtak problémák, legfeljebb olyasmi, ami minden tudományos közösségben természetes: egy-két vitacikk, vagy olyan irodalomtörténeti konstrukciók ütköztetése, amelyekben ő általában az individuális értékek és a szabadság elvét értékelte többre a kollektivista ideológiákkal szemben. Ha viszont a „fősodort” ennél tágabban, közéleti-politikai szempontból is értjük, az történt, hogy a kritikus megnyilatkozásai miatt újra és újra ellenzéki pozícióban találta magát. Ezt egyre nehezebb volt elviselnie, főleg a kései éveiben.

– Volt-e valaha olyan pont, amikor szerkesztőként azt gondoltad, hogy talán túl erős volt a hangja, és finomítani kellett volna?

– Szerkesztőként a legutolsó könyvén, a Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyvén dolgoztam együtt vele, illetve néhány Korunknak írt, irodalmi tárgyú cikkén. Ezek kifejezetten szakmai jellegű szövegek voltak, a megfigyelési dossziéit feldolgozó könyv esetében némi személyes vonatkozással is persze. Ezeknél a szövegeknél egyáltalán nem merült fel, hogy hangnembeli igazításra lenne szükség, különben is, ő mindig rendkívül tudatos szerző volt.

A mostani publicisztikai kultúra felől visszatekintve egyébként sem igazán értelmezhető megközelítés, hogy mondjuk a politikai publicisztikáinak „túl erős” lett volna a hangja, azóta a politikai jellegű viták is jelentősen eldurvultak.

Az viszont valószínű, hogy bizonyára többen voltunk, akik óvtuk volna őt magában az átalakuló internetes sajtónyilvánosságban való jelenléttől, amelyik 2011-re már bőven túljutott az első gyűlöletkampányokon.

– Miért nevezed a munkáját az „amnézia elleni küzdelemnek”, és milyen tanulságai vannak ennek ma?

– A Korunk 2011. júliusi számában annak a szövegnek a megjelentetésével búcsúztattuk Gyimesi Évát, amelyet a Szem a láncban budapesti bemutatóján mondtam el, közel két évvel korábban. Ma is úgy gondolom, a Szem a láncban a társadalmi felejtés elleni küzdelem egyik leghatásosabb modelljét alkotta meg: olyan dokumentumokat tett közzé, amelyek a román titkosrendőrség megfigyelési módszereire, technikáira, monomániás címkézési elveire világítanak rá, és mindezeket utólagos, szakszerű kommentárral látta el.

Jól érzékelhető a könyvből például, hogy nem volt kötelező együttműködni a totalitárius rendszerrel, és az is, hogy a kollaboráció megtagadása milyen kockázatokkal járt.

Azoknak a nemzedékeknek, akik nem élték meg azt az időszakot, egy ilyen kötet konkrétumai, a hatalom bürokratikus nyelvének világa megvilágító erejű lehet, Korpa Tamás például fel is használta ennek feszültségét a Házsongárd live című verseskötet Gyimesi Éva emlékét idéző verseiben. Másfelől egyre inkább úgy tűnik, az idősebb generációknak sem árt az emlékeztető arról, hogy milyenek is voltak egy diktatúra mindennapjai.

Az amnézia elleni küzdelem persze kiterjeszthető az irodalomtörténészi munkáira is ‒ a Találkozás az egyszerivel, a Gyöngy és homok, a Szilágyi-monográfia, a Karácsony Benőről, Dsida Jenőről, Vári Attiláról írt tanulmányok, vagy a rendszerváltás után megjelent, társszerzőkkel írt tankönyve egyaránt a felejtés ellen dolgoztak.

– Sokan mondják, hogy rendkívül egyenes és szókimondó volt. Neked ez mikor okozott először igazán nagy meglepetést?

– Volt egy kritikai műhelyünk az 1990-es években, az általa alapított Láthatatlan Kollégiumban, amelyben akkor diákokként vettünk részt, a kritikáink pedig a Látóban, Helikonban, Korunkban jelentek meg. Ma is emlékszem rá, ahogy egy idősebb költőről szóló, kissé köntörfalazó kritika kapcsán arra biztatta a kolléganőmet, hogy határozottan vállalja az értékítéletek kimondását, ne rejtőzzön el a szavak mögé. Később megtapasztaltam, hogy a saját gyakorlatában is mindvégig ezt az elvet követte, bármilyen irodalmi vagy intézményi kérdésről volt szó.

– Mit tanultál tőle arról, hogyan lehet kemény szakmai vitát folytatni úgy, hogy közben megmaradjon a jó emberi kapcsolat is?

– Ő nálam sokkal konfrontatívabb személyiség volt, ez világos számomra. Azt viszont valóban tőle tanultam, mert működés közben láttam az elv megvalósulását, hogy szakemberként hinnünk kell a szakmai vita lehetőségében és értelmességében, és ezért nem szabad lemondanunk róla. Ha szakmai terminusokkal kellene leírni ezt az elvet, akkor ő egyrészt a Karl Popper-féle kritikai racionalizmus, másrészt a Jürgen Habermas-féle társadalmi nyilvánosság fogalmaiból indult ki. Ebben ő mindvégig következetes is volt, hiszen ebben a keretben az érvek színvonala, átgondoltsága, a személyeskedéstől való tartózkodás számít. Közben persze az történt, hogy ezt a keretrendszert alakította át egy új mediális környezet.

– Milyen személyes emléked él legélénkebben róla, ami szerinted jól megmutatja, ki is volt ő valójában?

– Fontos volt neki, tanárként is, hogy legyenek körülötte kis, valódi közösségek ‒ így igyekezett működtetni a Láthatatlan Kollégiumot. Székhelyről székhelyre kellett viszont vándorolnia a kollégium könyvtárának, fénymásolójának, néhány eszközének, általában ismerősök önzetlen segítsége lendítette tovább ezeket a történeteket. Emlékszem, egyszer, mikor már egy másik szakkollégium vezetője fogadta be egy költözés után a papírdobozokat a saját székhelyük valamelyest találkozásokra is alkalmas pincéjében, Gyimesi Éva hálásan, de némi aggodalommal nézett szét a korábbinál szűkebb helyen. Mikor erről hangosan is kimondott valamit, a másik szakkollégiumvezető azt mondta: „Nem baj, Éva néni, majd mélyítjük.” Ez nagyon tetszett neki, és később sokat emlegette, hiszen ő maga is mindig a dolgok elmélyítésén dolgozott.