Miért ne féljünk a véradástól?

Évente legalább egyszer vért adok önkéntesen, több mint tizenhárom éve – véradó könyvecskémben pontosan ennyi véradás van feljegyezve, a sort addig szeretném folytatni, amíg lehetőségem van rá. Egy akkori kollégám kórházi kezelésre kerül szülőjén segítettem először: egyáltalán nem voltam rosszul, de valami különleges érzés szállt meg – az, hogy hozzájárulhattam valaki gyógyulásához.

Az önkéntes véradás az elhatározással kezdődik, netán azzal, hogy ha megkérnek rá, hogy ismerősnek, rokonnak, barátnak vagy másnak segítsünk. A vért egészségügyi intézményben veszik le, a mobil véradó-központok sajnos nálunk felé nem annyira elterjedtek, pedig szükség volna rájuk. A legjobb, ha egyeztetünk, utánanézünk annak, hogy a településen, ahol élünk, mikor és hol lehet vért adni.

Aki attól fél, hogy nem lehet enni a véradás előtt, téved.

Lehet enni, noha nem sokat és nem nagyon zsírosat, egy reggeli kifli vagy más péksütemény lazán elmegy, de tényleg ne együnk reggelire szalonnát fokhagymával. Sajnos annak az embernek lesz rossz, aki kapja a vért, mert nem fogja jól érezni magát tőle, holott rajta pont segítenének az orvosok a beadott vérrel. Folyadékot is lehet, sőt kell is inni, ám tényleg nem vicc, hogy a megelőző két napban semmilyen szeszes italt nem lehet , még egyetlen söröcskét vagy egy árva felest sem. Nincs olyan, hogy „tényleg csak egy kicsi sör volt, doktor úr!”, mert azonnal elküldenek.

Személyi igazolvány nélkül nem lehet vért adni: ez az egyetlen, de kötelező dokumentum, ami nálunk kell legyen, és szintén kötelező kitölteni egy kérdőívet. Nyugi, nem nehezek a kérdések, de a válaszoknak őszintéknek kell lenniük, az egészség különben sem olyan dolog, amivel szívesen viccelődne az ember. Könnyen kitölthető, olyan kérdések vannak rajta, hogy korábban voltak-e komolyabb betegségeink (például a tébécé és a sárgaság kizáró okok), estünk-e át műtéten, ha dohányzunk, akkor mennyit szívunk, készíttettünk-e tetoválást az utóbbi egy évben, hány szexuális partnerünk volt vagy mikor ittunk szeszes italt utoljára.

Jön a vizsgálat, tehát testsúly, vérnyomás és a hemoglobin mérése. Utóbbihoz ujjbegyből vesznek egy csepp vért – jön egy alig érezhető kis szúrás, utána rászorítunk egy kis vattadarabot, még pár óráig érzékeny lehet, de nem nagyon zavar. Abból a csepp vérből megállapítják, hogy vérszegények vagyunk-e, tehát elegendő mennyiségű vörös vértestet tartalmaz-e a vérünk, mekkora a vércukorszintünk, közben egy orvos ki is kérdez. A vérnyomás nem lehet sem magas, sem pedig alacsony, a testsúly nőknél is minimum hatvan kiló kell legyen, ezenkívül nem lehet gyógyszeres kezelés alatt állni. Egészségesnek kell lenni, a nők 18 és 50 év között, férfiak 18 és 60 között lehetnek véradók.

Miután mindez megvan, egy másik terembe kerülünk, ahol megtörténik a művelet, a tulajdonképpeni véradás. El kell lazulni, az ember kap kedvességet a személyzettől, biztatást és egy fehér, lepelszerű köpenykét, azzal fekszik fel az ágyra, illetve ma már modern ülőalkalmatosságok is vannak erre a célra. A felkarra kerül egy gumi, ez azért kell, hogy a szorítás jobban kiemelje a vénát – abba kerül ugyanis a tű, amelyen keresztül megy ki a vér.  

Ha a szúrástól, a művelettől fél valaki, megint el kell hogy „keserítsem” – olyan gyakorlott szakemberek teszik be a tűt a vénádba, hogy azon a kis szúráson kívül tényleg nem érzel semmit.

Nekem kifejezetten vékony a vénám, nehezen lehet kitapintani, de mindig olyan szépen el van találva a közepe, hogy utólag öröm nézni. Mindig a bal karomba kérem a tűt: az tény, hogy magánál a behelyezésnél elfordulok, de utána nagyon jó érzés látni, ahogy működik a dolog. Jön a pumpálás, ami azt jelenti, hogy tenyerünket ritmusosan zárjuk össze és engedjük ki és vérnyomástól, testsúlytól, vénától függően változó az idő, hogy hány perc alatt ér véget, de általában nem kell tíz-tizenöt perc sem kell, kész van az ember. A tűt óvatosan kiemelik, a vénára pedig szorítókötés kerül – ez egy kicsit lefékezi, lebénítja az embernek a karját, de nem vészes, fel lehet öltözni egy kis odafigyeléssel. Ettől sem kell megijedni, egy-két óra után már le lehet venni, alatta még látszik a tű nyoma, ami picit érzékeny lehet, de pár nap alatt elmúlik, szóval ez sem nagy ügy.     

Enni kell utána, nem is keveset. Nem kell „duvatlankodni”, de azért a véradást követő napokban együnk jókat, egészségeseket, és igyunk rengeteg folyadékot, a megszokottnál kicsit többet. Jómagam mindig megiszok legalább egy-két liter paradicsomlevet, azokban a napokban kisebb adagokban egy üveg jófajta testes, száraz vörösbort is elfogyasztok. Fontos, hogy újratermelődjön a leadott mennyiség, az egészséges szervezet szerencsére ezt nagyon szépen meg tudja oldani, de nem árt, ha egy kicsit segítünk neki. Nem mellékes, hogy jár élelmiszerjegy is a véradásért – szegényebb emberek sajnos emiatt járnak vért adni, a jegyek összege nem éri el a száz lejt, de lehet vásárolni belőle annyit, amitől párszor jóllakik az ember.  

A nálunk felé igen elterjedt emberfajta, a székely „atomszupermen” a véradást követően vezet és dolgozik is – jó tudni, hogy vezetni, egyből kerékpárra pattanni egyáltalán nem ajánlott, ám a véradás napján a véradó nem dolgozik.

Minden főnöknek vagy HR-esnek kötelező szabadnapra kiírni azt a munkatársat, aki aznap vért adott. Biztos van olyan cégvezető, aki finnyáskodik emiatt, de talán neki is jó lenne felfogni, hogy az ember nem azért megy vért adni, hogy ellóghasson egy napot vagy máshol tevékenykedjen, hanem azért, mert segíteni akar valakin konkrétan, vagy úgy egyáltalán.     

És nem utolsósorban, szerintem is, különben is, amúgy is: vért adni menő!