A felülmúlhatatlan fantasy: A Gyűrűk Ura-trilógia

„Hol volt Gondor, amikor Westfold elesett?” – ez csak egy a kismilliószor idézett, legendás egysorosok közül, ami mindenféle kontextus nélkül egyértelművé teszi, hogy J.R.R Tolkien, a fantasy-műfaj alapkövének számító, A Gyűrűk Ura című művéről van szó. A rajongók már ennyiből tudják, hogy melyik karakter szájából és a három film egyikének melyik jelenetében hangzik el ez a mondat, a nem rajongókat meg amúgy sem érdekli.

De mit tud ez a történet, amiért sokan rajonganak még ma is, tematikus csoportok szólnak róla, hobbinak számít a filmmel kapcsolatos relikviák gyűjtése, és a mai napig menő egy hosszú hétvégén A Gyűrűk Ura maratont tartani? A saját példámmal illusztrálnám, hogy miként kerültem kapcsolatba Tolkien legendás trilógiájának filmadaptációival, és hogyan csinált belőlem feketeöves fantasy-rajongót A Gyűrűk Ura.

Kisvárosi általános iskolásként nem is álmodhattam arról, hogy milyen lehet moziban megnézni egy blockbuster filmet, akkoriban főként könyvekkel enyhítettem a kitalált, izgalmas és fantasztikus történetek iránti éhségem, az olvasás közben szárnyra kapó fantáziámnak pedig semmi nem volt akadály. Ekkoriban dúlt a Harry Potter-láz is, ami akkor még a filmek hiányában a képzeletünkben elevenedett meg és szippantott be olyannyira, hogy a volt osztálytársnőmtől kitudja hányadszorra is kölcsönkérjem a második könyvet, hogy újra és újra részese lehessek ennek a szó szerinti varázslatos történetnek.

A Gyűrűk Urával való találkozást azonban nem a könyveknek, hanem a sajtónak, pontosabban a Krónika napilapnak köszönhetem, amire előfizettek a szüleim, én pedig előszeretettel vagdostam ki belőle a karikatúrákat. Az egyik lapszámban (még az oldalon elfoglalt pozíciójára és a képre is emlékszem) aztán szembejött velem Balogh Levente, A Gyűrűk Ura: a Király visszatér, a trilógia zárófilmjéről szóló kritikája, amiben azzal a hasonlattal élt, hogy

ehhez a filmhez képest az Egri csillagok filmadaptációja egyszerű kocsmai pofozkodásnak tűnik, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt a filmet én látni akarom.

Arra, hogy megnézzem csak évek múlva kerül sor, amikor kilencedik osztályban az osztályfőnökünkkel közösen találtuk ki, hogy nézzük meg A Gyűrűk Urát (akkor még abban a tudatban éltem, hogy egy film az egész), azonban a vakító fényben fürdőző osztályteremben egy kis tévében, rengeteg szünet beiktatásával lejátszott film szinte semmilyen hatással nem volt rám. Az egyik osztálytársam jegyezte meg, hogy meg tudja CD-n szerezni a filmet, én pedig rögtön le is csaptam az ajánlatra, és alig vártam, hogy végre megnézhessem elejétől a végéig, nem az osztályfőnöki órán megteremtett körülmények között. Mivel ekkor még nem volt számítógépem, az egyik, még ritkaságnak számító asztali eszközt birtokló osztálytársamhoz siettem a lemezekkel, mondván:

Persze, rossz sorrendben tettük be a lemezeket, így a második film (A Két Torony) második felétől kezdtük nézni, ennek ellenére totálisan berántott a történet és a képi világ. Később, már számozott CD-ken sikerült sorrendben is megnéznem a filmeket, és innentől kezdve nem volt megállás:

egyre-másra újra kellett néznem az egészet, amit annyira túlzásba is vittem, hogy a szüleim is időnként megkérdezték: te már megint A Gyűrűk Urát nézed?

De mitől olyan különleges ez a film-trilógia, ami máig is képes embereket órákra odaláncolni a képernyőkhöz?

Először is, nem túl elegánsan fogalmazva, a készítők nem szarral gurigáztak: mindegyik filmre valamivel több mint 90 millió dollár állt a rendelkezésükre, a három filmet pedig tokkal-vonóval egymás után forgatták le Új-Zélandon. Hatalmas stáb dolgozott a megvalósításon:

statiszták ezreivel, kellékesek százaival és rengeteg munkával készülhetett el a már klasszikusnak számító A Gyűrűk Ura-trilógia.

Az utolsó, a bővített változatba bekerült jelenetet pedig (A Király Visszatér) a mozis bemutatását és három héttel az Oscar-gálát követően forgatták le (mert ennyire menő volt a film rendezője, Peter Jackson, hogy még ezt is megtehette), ahol

a filmet 11 aranyszobrocskával jutalmazták, erre pedig a Titanic óta és ezt követően sem volt példa.

A Gyűrűk Ura filmek mondhatni minden téren úttörőek és egyedülállóak: a regényfolyamot korábban mindössze animációs formátumban és rádiójátékként adaptálták, így Peter Jackson nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy ő készíti el az első élőszereplős változatot Tolkien történetéből. A szereplőválogatás mondhatni hibátlanra sikerült, nyilván ha más színészek bújtak volna a hobbitok, tündék, mágusok és emberek bőrébe, akkor is ezt mondanám, de Gandalfot már el sem lehetne képzelni másként, mindmáig nagyon menő Ian McKellen szakállas és csúcsos süveges kiadása. Pedig eredetileg az azóta elhunyt Christopher Lee pályázott a jóságos Gandalf szerepére, sőt a stábtagok közül ő volt az egyetlen, aki élőben is találkozott Tolkiennel, aki áldását is adta rá, hogy eljátssza a szürkéből fehér mágussá vált Gandalfot a történet egy esetleges mozis adaptációjában. Végül ez nem így alakult, de Christopher Lee Szarumánjánál is aligha tudunk jobbat elképzelni.

Amennyire magától érthetődő ma, 19 évvel az első A Gyűrűk Ura film megjelenése után, hogy az egyetemes popkultúra egyik alapkövét képezi, épp annyira volt kockázatos vállalkozás elkészíteni. Peter Jackson és felesége 1995-től kezdte fejleszteni az adaptációt, amit több stúdió is visszautasított, míg végül a Warner tulajdonában levő New Line Cinema adott esélyt neki.

Azért is volt kockázatos, mert Jackson három filmben gondolkodott, amit egyszerre tervezett leforgatni, ez azonban rizikós volt, mert ha az első rész megbukott volna a mozikban, akkor nem kaptak volna zöld utat a folytatások.

Ez szerencsére nem így történt, A Gyűrű Szövetsége kasszát robbantott a 2001-es, karácsonyi bemutatóját követően, emellett a kritikusok is szerették, így végül nem volt akadálya, hogy az egyszerre leforgatott Két Torony és A Király Visszatér is elindulhasson világhódító útjára 2002-ben és 2003-ban.

A rengeteg beleölt pénz, munka és erőfeszítés pedig vastagon megtérült, hiszen a nézők mellett a filmszakma is elismerte az alkotást: bár az első rész 13 Oscar-jelölésből mindössze négy (technikai) kategóriában győzött, a második pedig mindössze hat jelölésből 2 díjjal vigasztalódhatott, addig a záróepizód tarolt, és mind a 11 jelölését díjra váltotta, ami azt is mutatja, hogy

a szakma ezzel magát a trilógiát díjazta és ismerte el azok szakmai munkáját, akik hosszú éveken keresztül dolgoztak e filmeken.

Mert amit ezekbe a produkciókba belefektettek, az tényleg példátlan: statiszták, jelmezek, maszkok, kellékek ezrei, hogy minél részletgazdagabban elevenedhessen meg a kitalált Középfölde, hiszen maga a történet is grandiózus, amit mi sem mutat jobban, hogy az író, J.R.R. Tolkien egy teljes történelmet és egy külön nyelvet (az elfekét) talált ki hozzá. Peter Jackson is ehhez hasonló grandiózussággal állt az adaptáláshoz, amibe rengeteg szakembert vont be, és minden téren maximalista volt: kezdve attól, hogy mintegy öt órába telt a hobbit-lábak felapplikálása a szereplőkre, ez minden jelenetnél rajtuk kellett legyen (még akkor is, ha történetesen nem mutatták a karakterek lábait), egészen addig, hogy igyekezett a lehető legtöbb díszletet felépíttetni, hogy

a lehető legkevesebb jelenetet kelljen zöld háttér előtt, utólagos effektusok hozzáadásával leforgatni.

Jackson volt az első, aki az akkor még forradalminak számító tömegsokszorosító filmes technológiát alkalmazta a hatalmas seregek megjelenítéséhez, hiszen lehetetlen lett volna több tízezer statisztát alkalmazni a grandiózus tömegjelenetekhez. Emellett a film egyik nagy erénye, hogy

elmosódik a határvonal az ügyesen és nem hivalkodóan használt CGI és a díszletek előtt, jelmezekben leforgatott jelenetek között,

de azért ha már sokadszorra nézzük, néhány jelenetben azért csak kilóg a gyatrán használt digitális effektusok lólába, ez azonban eltörpül a film pozitívumai mellett.

Peter Jackson egyedit és megismételhetetlent alkotott, fogyasztható képet és formát adott egy képzeletbeli világnak, amit a filmek után már nehéz elképzelni másként, mint a mesés új-zélandi tájakon zajló jók és rosszak örökös küzdelme. Zsákos Frodóék, a világból kivonuló tündék, a széthulló szövetségekben levő emberek, a pusztító sáskarajokként szétözönlő ork-seregek, a világban maradt holtak, a beszélő fák és

a megannyi nem hétköznapi szerzet világa rendkívül hitelesre, fogyaszthatóra és élvezetesre sikeredett, és egy percig sem érezni, hogy a filmek rendezői változatának összesen 11 óráját és 21 percét üresjáratok tarkítanák.

(Merthogy egy igazi rajongó A Gyűrűk Ura filmek bővített változatát nézi meg újra és újra, amiben rengeteg plusz, a mozis játékidő-korlátnak áldozatul esett jelenetet tartalmaz.)

Ez a világ azonban nem lenne teljes a rendező hozzáadott víziói nélkül, mivel Tolkien nem arról volt híres, hogy hosszú oldalakon keresztül taglalja a mindent eldöntő csatajelenetek legapróbb részleteit, így Peter Jackson volt az, aki emlékezetessé tette ezeket a csatákat azáltal, hogy a lehető leglátványosabban mutatta meg azokat. Itt kacsintott be a tulajdonképpeni Hollywood, hiszen elég például Legolas Helm-szurdoki csatában a pajzson való „szörfözésére”, vagy a komplett sereget kitevő olifánt megölésére gondolni, de ezek inkább

üde színfoltjai, mintsem felhánytorgatható hatásvadászatai a filmnek.

Éppen emiatt fájó, hogy amit Jackson A Gyűrűk Urában megvalósított, azt hogy dobta a kukába, illetve, hogy a hihetetlen anyagi és kritikai siker arra sarkallta, hogy a trilógia előzménytörténetét, a nagyságrendekkel rövidebb Hobbitot, először két filmben dolgozza fel, amely végül az anyagi haszonszerzés maximalizálása érdekében három különálló részként került a nézők elé. Jobb lenne azonban ezeket a gyalázatokat elfelejteni, hiszen nem elég, hogy a rendező olcsó, zsibvásári, hatásvadász elemekkel habosította fel a történetet, de A Gyűrűk Urával ellentétben itt nagyon érződik az izzadtságszag. Emellett pedig az itt már kizárólag CGI-al készített egyen-seregek egyformasága nevetségessé tette az egészet, a túlhúzott történetről nem is beszélve, ezek tükrében pedig

érthető, hogy miért nem lett a Hobbit-trilógiából sokat hivatkozott, körülrajongott, jól öregedő klasszikus, A Gyűrűk Urával ellentétben.

Merthogy A Gyűrűk Ura-trilógia már sokadszor kel új életre és veszi rá az embereket, hogy újra és újra leüljenek eléje és ugyanazzal a lelkesedéssel nézzék újra, mint ahogy azt először tették, a hidegrázós jelenetek pedig éppolyan hidegrázósak ma is, mint évekkel ezelőtt. Elég csak a pellenori-csatára gondolni, ahol Rohan seregei a világ legjobb, összecsapás előtti motivációs beszédét követően elsöprik a legyőzhetetlennek hitt orkok légióit, hogy aztán a legpusztítóbb ellenséggel kelljen szembeszállniuk...

Jelenleg épp, a filmek megjelenésekor még nem létező mémkultúra aknázza ki ezt a rengeteg szállóigét, emlékezetes pillanatot, felejthetetlen képkockákat tartalmazó alkotást, és mondhatni, hogy

lassan nincs olyan élethelyzet, amit ne lehetne egy A Gyűrűk Ura mémmel érzékeltetni, a számos, újraértelmezett poénosra vett, a helyzet komikumát megmutató jelenetről nem is beszélve.

Egy szó mint száz, A Gyűrűk Ura egyedi és megismételhetetlen, olyan alkotás, amiről túlzás nélkül állítható, hogy egy évszázadban csak egy készül belőle.

A Tolkien által felépített fiktív világ kiaknázása azonban nem zárult le a két filmtrilógiával, hiszen

az Amazon éppen a világ legdrágább sorozatát fejleszti a rendkívül gazdag tolkieni életműből.

A készülő széria cselekménye szintén A Gyűrűk Ura világában, annak történelmi Másodkorában fog játszódni, tehát jóval a gyűrű-háború előtt, az eddig csak könyvolvasók számára ismert karakterekkel.

A pénz mondhatni nem számít, a készületek azonban nem mennek egyik napról a másikra, jelenleg ott tartanak, hogy megvannak a színészek, és a járványhelyzet függvényében kezdődhet el hamarosan a forgatás szintén Új-Zélandon. Hogy mikor kerül képernyőre, még senki nem tudja, de az Amazon nagy reményeket fűz a sorozathoz, amit egyfajta Trónok harca-utódnak szán.

A Gyűrűk Urát övező nosztalgiának köszönhetően pedig ez az epizódokra osztott történet is elérheti, hogy rengetegen fizessenek elő a sorozatot forgalmazó streaming-felületre, hiszen az új trendeket meglovagolva ez már nem valamelyik tévécsatornán kerül adásba.

A Gyűrűk Ura világa megunhatatlan a fantasyrajongóknak, de azoknak is, akik szeretik a terjengős, mesés, a jó és rossz örökös harcáról szóló történeteket. És bár tudjuk, hogy miként végződött Zsákos Frodóék kalandja, kíváncsian várjuk, hogy a több, vaskos kötetre rúgó A Gyűrűk Ura történelemből mit láthatunk még a képernyőn. Csak a Hobbit-filmekhez hasonlóan ne rontsák el ezeket is...