Bodor Ádám: a határvidék mindig izgalmasabb

Péter Beáta 2019. április 05., 16:55 utolsó módosítás: 2019. április 05., 17:00

Az olvasás egy intim dolog, a határvidék mindig izgalmasabb, mint egy ország belseje, és a szabadság érzete ritka pillanat – véli Bodor Ádám, akivel Csíkszeredában volt alkalmunk beszélgetni. Immár nyolcadjára találkozhattak a székelyföldi olvasók a Kossuth-díjas íróval az éves megszakításokkal szervezett beszélgetéssorozat keretében.

Tizenkét éve a Hargitán sízik, ahol kicsit újra otthonra lelt az író Fotó: Gábos Albin

– Úgy tartják Önről, hogy nem szeret nyilvános szerepléseket vállalni, felolvasóestekre járni, Ön is nyilatkozta, hogy nem szívesen látogat irodalmi rendezvényeket. Miért érzi mégis fontosnak, hogy évente eljöjjön erre a székelyföldi beszélgetéssorozatra?

– Meghívásoknak, ha nem ütköznek más eseménnyel, mindig eleget teszek, amennyiben éppen a munkásságom van terítéken. Felolvasásokra viszont nem járok, korábban sem látogattam ilyen természetű irodalmi rendezvényeket. Az olvasás, a szöveggel való találkozás meghitt pillanat, ilyenkor legjobb az olvasmányunkkal kettesben maradni. 

– Murányi Sándor Olivér azt mondta a beszélgetéssorozat csíkszeredai helyszínén, hogy sokak szerint Ön a legnagyobb magyar író jelenleg. Mitől lesz valakiből nagy író?

– Kicsit túlzott, azt hiszem, mert ilyen nincs. Minden író külön egyéniség. Nem lehet őket összevetni. Mondtam is neki, hogy mellőzzük az ilyen hangzatos kijelentéseket és minősítéseket, egyrészt mert sérthet másokat, másrészt pedig nincs igazságtartalma. Az egyéniségtől lesz valaki jó író, attól, hogy egy olyan szögből tekinti a próza anyagát, ami megkülönbözteti másoktól.

– Milyen hatások nyomán született meg írásai nagyon sajátos atmoszférája?

– Újra csak azt mondhatom, hogy ez szemlélet kérdése. Attól függ, hogy az ember mit tekint fontosnak a szűkebb vagy tágabb környezetében.

– Történetei gyakran játszódnak határvidékeken…

– A határvidék mindig izgalmasabb, mint egy ország belseje, ott történnek az érintkezések, a kisülések, könnyebb egy írónak is, ha érzéke van rá, a történeteit egy határhoz közeli területre helyezni.

– Miért izgatja jobban az írásaiban a véletlen, mint a sorsszerűség?

– Az egész életünk esetlegességek halmaza, úgyhogy ez az írásban is elkerülhetetlenül így van.

– Áprilisban jelenik meg a Sehol című kötete, amely hét novellát tartalmaz. Annyit elárult róla, hogy kissé elüt az eddigiektől. És hogy nem kötetnek készült, nem is állt szándékában rövidprózát írni.

– Időtöltésből és megszokásból írtam ezeket, miközben egyéb terveim voltak, és amikor összegyűlt ez az anyag, úgy gondoltam, kiadom.

– Úgy fogalmazott, hogy nagyon kegyetlen könyv lett, a szerkesztője szerint pedig alig van humor benne. A humor hogyan kerül az írásokba?

– Ha az embernek van egy bizonyos fokú humorérzéke, az írás során óhatatlanul kivetül a szövegeire.

A humort az ember nem belecsempészi az írásaiba, hanem a szöveg keletkezése közben beszivárog a mondatokba.

– Mint mondta, az emberi természet nem változik, de a gondolkodás igen. Mit jelent ez a rabság–szabadság vonatkozásában?

– Itt arra utalnék, hogy a múlt évszázad annyi szörnyűséget tartogatott, elsősorban Európa számára, ha csak a Gulágra, a két háborúra és a zsidók kiirtására gondolunk, hogy ezekre nem tekinthetünk lezárt történetekként, ugyanis két-három-négy emberöltő alatt az emberi természet semmit nem változott. Bizonyos helyeken levonják ennek a tanulságait, és esetleg ezzel próbálnak a lelkiismeretükön és a múlt terhein könnyíteni – ahogy ezt a németek tették –, tudván azt, hogy

tulajdonképpen azok a körülmények, amelyek ezeket a borzalmakat létrehozzák, folyamatosan fennállnak. Mivel a titkai az emberi természetben, az indulatokban és az összeférhetetlenségben rejlenek.

– Ha a szabadság érzete egy adottság, akkor mitől és mikor tud felerősödni ez az érzet?

– Adottság annyiban, hogy egyesek érzik, akiknek ez megadatik néha. Váratlan dolgok is előhozhatják az emberből. Egy felszabadultsági érzés. Nagyon ritka pillanatok ezek, és általában nem a jóléttől, a családi harmóniától, az anyagi biztonságtól függnek, hanem rajtunk kívülálló, ismeretlen okoktól.

– Honnan ered a komolyzene iránti vonzalma?

– Ez is egy adottság. Érzék kell hozzá. Nem tudom, miért, de fiatal korom óra nagyon sok komolyzenét hallgatok.

– Követi-e a kortárs erdélyi magyar irodalom történéseit?

– Igen. Azok most már úgy illeszkednek az összmagyar irodalomba, hogy alig lehet külön erdélyi irodalomról beszélni. Meglehetősen tájékozott vagyok az itteni eredményekről. És a kapcsolataim, miután távoztam Erdélyből és kitelepültem, megmaradtak.

„Az egyéniségtől lesz valaki jó író, attól, hogy egy olyan szögből tekinti a próza anyagát, ami megkülönbözteti másoktól.” Fotó: Gábos Albin

– Mit jelent Önnek Budapest, és mit a Madarasi Hargita, illetve mi történik ezen a tengelyen?

– Az ide-oda vezető út mentén zajlik az életem. Budapest az otthonom, meg kellett szokni. Bár nem lehetett teljesen megszokni. De Kolozsvárt sem lehetett teljesen elfelejteni, bár az otthonosságát az utóbbi évtizedek alatt számomra elvesztette, annyira megváltozott a város arculata, hogy kezd távolodni. Alig-alig maradt egy-egy meghittebb zuga, ahol otthon érzem magam. Ugyanúgy Budapest is változik, ahogy az egész világ a szemünk előtt, ami lehet, hogy nem is olyan nagy baj.

– És a Hargita?

– A Hargita megvan nekem elég régóta, tizenkét éve újra oda járok sízni, és bizonyos fokig ott is újra otthonra leltem.

Az interjú először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2019. április 5-én.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
hétfő, 17:20