A hó társadalma – túlélni a túlélhetetlent, de milyen áron?

Emlékszem, amikor a gyerekkoromban a szüleim szobájában tévézés közben (ami abból állt, hogy kapcsolgattunk a csatornák között, és megálltunk az érdekesebb filmeknél, amíg reklámszünet nem következett), egy repülőszerencsétlenség túlélőinek embertelen sorsa égett bele az agyamba.

Valószínűleg a PRO Tv-n ment, román felirattal, angol szinkronnal, így sokat nem érthettem belőle, de teljesen átjött az emberi szenvedés, hogy a lezuhant repülőgép túlélőinek hóban, fagyban, egymásra utalva kell életben maradniuk.

Ez a régi filmélmény a napokban, J.A. Bayona: A hó társadalma (La sociedad de la nieve) nézésekor jött elő a tudatalattimból és egy rövid kutakodást követően összeraktam, hogy Frank Marshall 1993-as, Életben maradtak (Alive) filmjét láthattam gyerekként, amely az 1972-es uruguayi repülőszerencsétlenség túlélőinek történetét dolgozta fel.

Az uruguayi repülőkatasztrófa túlélőtörténeteinek adaptálásához Frank Marshall után a spanyol J. A. Bayona (A lehetetlen, Árvaház, Szólít a szörny) nyúlt Pablo Vierci: La sociedad de la nieve című könyvéhez, amelyben

a tizenhat túlélő beszámolóit foglalja össze, akiknek többségét az író egyébként gyerekkora óta ismerte.

Az írott alapanyag mellett ugyanakkor a spanyol rendező is hozzátette a magáét, ugyanis ő is kapcsolatba lépett a még élő áldozatokkal és a már elhunytak családjaival, és több mint száz órányi interjút készített velük.

A történések még hitelesebb visszaadásáért pedig egyenesen

a repülőszerencsétlenség eredeti helyszínén, az Andokban forgatták a jelenetek többségét, ami nem kis elköteleződést és háttérmunkát kívánt meg a több mint háromszáz, a filmen dolgozó stábtagtól.

Ugyanakkor a 138 forgatási napon át tartó munkálatok mintegy 65 millió dolláros költségvetést eredményeztek, ám a Netflix jó érzékkel vásárolta meg a nemzetközi streamingjogot és finanszírozta meg a produkciót, hiszen

ez az alkotás lett Spanyolország Oscar-nevezettje, és jó esélye van a jelölésre a legjobb idegen nyelvű film kategóriában, még ha az aranyszobrot nem is nyeri el a március 11-én tartandó gálán.

Ilyen kaliberű büdzsé és ilyen szintű hitelességre törekvés mellett várható volt, hogy nem egy elnagyolt mozgókép készül az uruguayi rögbicsapat és kísérőinek felfoghatatlan tragédiájáról, hanem

egy olyan alkotás, ami a lehető legprecízebben ad képet a nézőnek arról, hogy mi is történt 1972-ben az Andokban lezuhant repülőgép utasaival.

A produkció másik nagy erénye ugyanakkor az, hogy a rendező többnyire ismeretlen, akár még pályakezdő spanyol színészeket válogatott a szerepekre, hogy ezáltal is hitelesebb legyen a végeredmény, hiszen a tragédia korábbi filmfeldolgozását sokan azért is kritizálták, mert amerikai színészek (Ethan Hawke, Josh Hamilton, John Newton, John Malkovich) játszották a főbb szerepeket vagy épp narrálták a történéseket. Emellett

Frank Marshall anno a túlélők neveit is megváltoztatta a korábbi alkotásban, Bayona azonban megtartotta az eredeti neveket, ezzel is emléket állítva az elhunytaknak és a túlélőknek.

A történéseket Bayona filmjében Numa Turcatti narrálja, és bár ő a központi szereplője az eseményeknek, de a többi túlélő is hangsúlyosan van jelen, akiket a film elején életük teljében,

a cselekmény nagyrészében pedig megviselten, napégette arccal kisebesedett szájjal, éhezve, fázva, mocskosan és reményvesztetten láthatunk.

A történet az uruguayi rögbicsapat egyik meccsétől indul, amikor ez a több tucatnyi ember még mit sem sejtve éli az életét, készül a mindent megváltoztató repülőútra, amiről már a film elindításakor tudjuk, hogy csak idő kérdése, és be fog következni egy adott ponton.

Több tucatnyi ember kálváriája ez a film, ami a tragédián keresztül mutatja meg azt, hogy mennyire aprók és jelentéktelenek vagyunk ezen a bolygón, ugyanakkor azt is, hogy mi mindenre képes az ember, ha a túlélésről van szó.

Hófödte hegyormok közt, egy fák nélküli völgyben mindössze a repülő roncsa az, ami valamelyest védelmet nyújt a farkasordító hideg ellen, a kipakolt és a „kijárathoz” egymásra pakolt bőröndök, a kiporciózott, nevetségesen kis mennyiségű élelem az, ami a kezdetekben életben tartja azokat a túlélőket, akik nem sérültek meg súlyosan a zuhanáskor.

Felfoghatatlan tragédiák és veszteségek érik őket a zuhanás utáni napokban is, miután a súlyos sérültek több napnyi szenvedés után távoznak az élők sorából, a legnagyobb félelmük pedig az egyre nyilvánvalóbbá váló tény, hogy nem találnak rájuk a keresőcsapatok az irdatlan hegyek ölelésében.

Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a repülőgép farokrészéhez induló csapat ráeszmél arra, hogy már egy bizonyos távolságból nem látszik a roncs és a körülötte levő társaik, nemhogy több ezer méteres magasságból.

Bár kendőzetlenül, a megtörtént eseményekhez hűen mutatja be a film a túlélők szenvedését, mégsem válik az alkotás öncélú szenvedéspornóvá, hiszen mindössze a realitás talaján maradva tárja elénk, hogy milyen döntéseket kellett hozniuk az éhező, fázó és sérülésektől szenvedő, ráadásul természeti csapás által sújtott túlélőknek, hogy megérjék a következő napokat, heteket annak reményében, hogy egyszer csak sikerül kitörni a hó fogságából és a végeláthatatlan hegyek öleléséből.

Numa Turcattiék története szó szerint a képernyőhöz szegezi a nézőt, aki a túlélőkhöz hasonlóan várja a megváltást, a feloldozást, a szabadulást. Láttunk már hasonló filmeket, ott van például a Danny Boyle által rendezett 127 óra, amiben a sziklák közé szorult Aron Ralston kálváriáját követhetjük végig a felelőtlenül indult túrázástól egészen az egyik végtag nélküli elborzasztó szabadulásig. De ott van még a már klasszikusnak számító, Sean Penn által dirigált Út a vadonba, ahol Chris McCandless önként vállalt viszontagságait láthatjuk a civilizáción kívüli vadonban, ami végül az életét követeli.

A hó társadalma azonban nem egy ember kálváriáját mutatja be, hanem egy egész közösségét. Emberek egymásra utaltságát a kilátástalanságban, a borzasztó, emberi elmét felőrölő döntéseket, amiket meg kell hozni a túlélés érdekében. Emellett betekintést kapunk abba is, hogy

az embertelen körülmények között miként változnak meg a prioritások, illetve hogyan alakul át az ember hite és világnézete egy ilyen szerencsétlenség után.

Bayona filmjét nem lehet közömbösen végignézni, hiszen az emberi tűrőképességről, az élni akarásról, az apró reményekről szól a totális kilátástalanságban, könnyfakasztó fordulatokkal. Ha belegondolunk, egy ilyen helyzetben valószínűleg mi sem cselekednénk másképp, ahogy a túlélők tették.

Adja Isten, hogy még csak hasonlót se kelljen senkinek átélnie.