A mélység, amely örökre elnyel

 Ha van előadás, amit feltétlenül meg kell nézni, míg még repertoáron van, biztos, hogy ez az.

Utólag is állítom, hogy hasonló katarzist az utóbbi években egyetlen előadás sem okozott, mint A mélyben…

Valamikor a 19. század második felében a nagyhírű E. Kovács Gyula színművész és a kolozsvári társulat egy eldugott kis helységben tájolt. E. Kovács nagy átéléssel belevágott, hogy „Lenni vagy nem…”, amikor a közönség soraiból felkiabáltak:

A színész szemrebbenés nélkül elszavalta a Nemzeti dalt, majd folytatta Hamlet monológját. Ha a színházi repertoár kívánságműsor lenne, a magam részéről régen szerettem volna kérni az Éjjeli menedékhelyet. De hát a színház nem az Önök kérték című műsor, így szép csendben kivártuk, míg ismét elérkezett Kolozsvárra Gorkij.

Kíváncsiságomnak és bolondos kérésemnek több oka is lett volna: a Gorkij-drámát közel négy évtizede nem mutatták be a kincses városban. Mindazonáltal az 1979-ben Harag György rendezésében színre vitt előadásnak a mai napig nagy híre van. (Az előadás-sorozatnak egyébként döbbenetes vége lett 1979 decemberében: miután tragikusan fiatalon meghalt a Színészt játszó Péterffy Gyula, Haragék soha többet nem játszották a darabot). A Harag-féle Éjjeli menedékhelyben a korszak legkiválóbb kolozsvári színészei szerepeltek: Péterffy mellett Vadász Zoltán, Pásztor János, Barkó György, Héjja Sándor, László Gerő, Vitályos Ildikó, Kakuts Ágnes, Bereczky Júlia és sokan mások. A kritika áradozott, a nézők ájuldoztak, a siker kirobbanó volt.

Gorkij olyan lélektani drámát vetett papírra, aminek sikeres előadásához óhatatlan szükséges egy kiforrott, szakmailag érett társulat. És hosszú ideje úgy vélem,

a jelenlegi kolozsvári színészek immár olyan művészi szintre értek, amikor a drámairodalom legnagyobb kihívásait is eljátszhatják.

Hogy nem tévedtem, mi sem bizonyítja jobban, mint A mélyben című előadás.

Gorkij darabját az orosz–amerikai Yuri Kordonszky rendezésében ezúttal eredeti címén (A mélyben) mutatta be a kolozsvári magyar színház. Ami talán sokkal találóbb is, hiszen itt lelki, erkölcsi, karakterbeli mélységekről esik szó, amikor az ember olyan helyzetbe kerül, ahonnan nincs menekvés. Illetve többnyire egy: a halál. Az a „mélység”, amelyik örökre megoldja a problémákat.

Depressziós a díszlet és a jelmez is (Dragoş Buhagiar munkája), egy az egyben egy lepusztult menedékhely, olyan, amit az ember még rémálmaiban is nehezen képzelhet el. És benne ezek a szerencsétlen, egyik napról a másikra létező figurák, akikben olykor még filozofikus gondolatok is támadnak a nyomorban (Bács Miklós és Bogdán Zsolt lenyűgözően alakítják a „gondolkodóbb” fajtát, de az összes színész remekel a maga szerepében!), és az erősebbjében feltámad olykor a gyorsan ki is hunyó szabadulási vágy. Magasra tették a mércét, akik az alkotási folyamatban részt vettek, ugyanis az utóbbi évek egyik legerőteljesebb és legjobb kolozsvári előadását hozták össze. Annak idején nem láttam Harag rendezését (csupán jeleneteket egy kopott filmről). Nem bánom. Gorkij drámája így Bogdán Zsolt és társai briliáns előadásában, Kordonszky remek rendezésében vésődött bele emlékezetembe.