Kidobásra ítélt festőeszközök vitték a festés útjára: Csiszer András

Már gyermekkorában szépen rajzolt, később asztalos lett a csíkszentkirályi fiatalemberből, hiszen, mint mondja, a településen működő dongagyár biztos megélhetést jelentett a nyolcvanas években. Az asztalos iskolában tizedik osztály után pedig fafaragásra szakosodott.

Így cseppentem bele a fafaragásba. Antal Dénes volt a mester, és volt egy nagyon jó osztálytársam Csomortánban, Ernő, akinek az édesapja sokat faragott, járogattunk ki hozzuk, nézegettem, lopogattam a szakmát. Adott egy mintát, azt felrajzoltam, lassan s kicsidenként megtanultam. Gyakorlatilag a stílfaragást tanultam, de a népművészet valahogy jobban vonzott, így saját magamat fejlesztettem. Édesapám csináltatott egy kisebb gyalugépet, itthon gyalultam, csináltam az éjjeli lámpákat, fogasokat” – emlékezett vissza Csiszer András, amikor a csíkszentkirályi otthonában meglátogattuk.

Mint mesélte, 1986. március 1-jén kezdett dolgozni a dongagyárnál, előbb a parkettrészlegen, majd a bútorrészlegen. A rendszerváltás után egy helybéli céghez szerződött mint karbantartó asztalos. Felidézte, az édesanyjától örökölhette a rajztehetségét, hiszen az édesanyja is szépen rajzolt, a textilgyárban, ahol dolgozott, kézzel rajzolta a ruhamodelleket.

Ő maga is a székelykapukra, amelyeket az elmúlt években faragott, és amelyek számos településen fellelhetőek határon innen és túl, kézzel rajzolja a mintát, nem sablonnal dolgozik.

„A rendszerváltás után megismertem a feleségemet, Márton Árpád tanár úrral mentek kirándulni Szentendrére, mi a HÉV-en találkoztunk, beszélgetni kezdtünk, és házasság lett belőle. Nekem volt rendelve. Ő szentsimoni, a lánykori neve Virág Erzsébet, azt szoktam mondani, hogy én virágot szakítottam” – mesélte kacagva. 1994-ben megszületett a két gyermeke, Sarolta és Szabolcs. Időközben otthon kialakított egy asztalosműhelyt, cége is volt, bútorokat, kerítéseket, lépcsőket készítettek az évek során.

A festőecset mintegy véletlenszerűen került Csiszer András kezébe – derült ki a beszélgetés során.

Kezdtem nézni a különböző oktatóvideókat, lestem el a fortélyokat. A mai világban, ha az ember valamit meg akar tanulni, és van rá egy kicsi érzése és szereti, akkor simán meg tudja tanulni. A másik, hogy amikor sok volt a munka, és azt sem tudtam, merre áll a fejem, akkor felmentem az emeletre, leültem, elővettem egy papírt, festettem, és azon vettem észre magam, hogy teljesen lenyugodtam, nem éreztem azt a feszültséget, ami egy cégvezetéssel jár” – magyarázta, miközben az emeletre indultunk, hogy megnézzük az alkotóterét.

Arról is szó esik, hogy szívesen fotóz, főként a természetet, hiszen úgy látja, hogy nincs két ugyanolyan napfelkelte, napnyugta, állandóan változóban van a természet, és ezt öröm számára megörökíteni. „Most arra gyűjtöm a pénzecskémet, hogy vegyek egy jó fényképezőgépet. Szeretek kint lenni a természetben, mert ahány nap, mindig más.”

Az emeleti dolgozószobán ketten osztoznak a feleségével. Erzsébet itt szokott varrni, máskor András fest, de egymást nem zavarják, amikor a másik ott van. „Ezeket a dolgokat szeretni kell, máskép nem megy. Én hol természetet festek, hol csendéletet, hol modernebb dolgokat. Nem szeretnék egy témánál leragadni. A környéken nagyon jó festők vannak, ők is inspirálnak. Ha az ember leül és alkot, és ha abban örömét leli, az a saját lelkének is jó, egészséges. Van olyan, hogy vasárnap délután csend van, mindenki elhúzódik, felmegyek és festek. Olyan is volt, hogy délután öt órától éjjel háromig három tájképet festettem. De olyan is volt, hogy felmentem, nem ment, kimostam az ecseteket, és azzal lejöttem, mert ezt nem lehet gyártani.”

Ismerősöknek, barátoknak is szívesen ajándékoz az alkotásaiból, Magyarországra, Németországba és az Egyesült Államokba is vittek már általa festett képeket. „Nem vagyok az a típusú ember, aki feltétlenül gyűjteni akarja a festményeket csak azért, mert én festettem. Ha valakinek tetszik valamelyik, és látom, hogy örömét lelné benne, szívesen odaadom. Van két-három olyan darab, amelyekre a feleségem azt mondta, hogy ezeket innen el nem viszik, mert van, amitől nem lehet megválni. De a legtöbbel úgy vagyok, hogy ha örömet szerzek velük, vigyék. Nem vagyunk egyformák, vannak olyan képek, ami nekem egyáltalán nem tetszik, másnak meg nagyon” – emeli ki, és közben megtekintjük a 2015-ben készült legelső alkotását is, amely a dolgozószobában kapott helyet.

Rámutat, sok pozitív visszajelzést kapott az évek során, a családja is támogatja, a felesége a legfőbb kritikusa. Ugyanakkor azzal is támogatják, hogy ha éppen elvonult festeni, akkor nem zavarják, mert erre rá kell hangolódni lelkiekben is. András arra biztat mindenkit, hogy ha valamit nagyon szeretne, próbálja ki.

Ő maga is folyamatosan tanul, gyakorol, kísérletezik különböző stílusokkal, technikákkal. „Akril festéket használok, próbáltam az olajfestéket is, csak azzal az a baj, hogy a terpentin miatt erős az illata, lakásban nem igazán lehet vele dolgozni. Most gondolkodtam, hogy az istállóban kellene csináljak magamnak egy műteremet, ahol tudok festeni. Sokan mondják nekem, hogy művész úr. Én nem vagyok művész, én műkedvelő festő vagyok. Ugyanolyan ember vagyok mint más, csak lehet, hogy a Jóisten egy valami többel áldott meg ilyen téren, és ez jött ki belőle.”