HIRDETÉS
Pál István Szalonna a zeneiskola elkezdése után Kárpátalján a tanintézmény hegedűjét használta. „Nem volt nagy élmény: a moszkvai «ládagyárból» került ki, s alkalmatlan volt arra, hogy egy fiatal muzsikussal megszerettesse hangszerét. Édesapám, a tiszapéterfalvai zeneiskola vezetője sárospataki kollégájával, Csehi Ferenccel jó barátságot ápolt, így egy testvériskolai kapcsolatnak köszönhetően Sárospatakra utazhattam tízéves korom körül. Ott találkoztam a Bíró családdal, ők hangszerem állapotát érzékelve kezembe nyomtak egy cseh manufaktúra-hegedűt. Azon nyomban beleszerettem” – emlékszik vissza első hegedűjére.
Az is motiválta, hogy a hangszerek iránt kezdjen érdeklődni, hogy Kárpátalján nem volt olyan mester, aki a kisebb javításokat elvégezhette, a hangszereket „rendbe rakta” volna. Pál István Szalonna mindig vizsgálta, mitől kényelmesebb egy instrumentum, s ez már előkészítette a „reparálást”.
Édesapja, látva érdeklődését, elvitte a kárpátaljai mesterekhez, így ő még ismerhette a munkácsi Klenceit vagy Szabó Sanyi bácsit Beregszászban.
„Jól felszerelt műhelyük és irgalmatlanul sok hangszerük volt, órákig elnéztem a hangszerkészítés egy-egy fázisát, például a lakkozást. A Debreceni Református Kollégiumban már szembesültem a pályaválasztással, s eltökélt szándékom volt, hogy hangszerkészítő legyek. A muzsikusi hivatás végül felülkerekedett, de az első vágyálom mindmáig megmaradt.”
A teljes interjút az Erdélyi Napló június 25-ei lapszámában olvashatják.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
