A tudós, a kutya és a beszélő robot

Aki Tom Hanksszel készít filmet, nagy valószínűséggel nem fog mellényúlni. A 90-es évek egyik hollywoodi nagyágyúja nem tud rossz filmekben szerepelni (kivétel talán a Felhőatlasz, aminek az egyik főbb szerepére castingolták, de nem rajta állt vagy bukott a film sikere). A mindenki által szeretett és a mai napig is rendkívül népszerű sztár 2021-ben is ott van a képernyőn, ezúttal az Apple „istállójában” csaptak le rá (pontosabban vásárolták meg egy, a pandémia miatt folyamatosan tologatott mozifilm forgalmazási jogait), hogy a Trónok harca epizódokat dirigáló rendező Miguel Sapochnik (a legjobbakat és a legrosszabbakat egyaránt) a Targaryenekről szóló előzménysorozat előtt újabb egyszemélyes filmet készítsen vele, amivel tovább lehet kiaknázni a mostanában népszerű filmtrendnek számító posztapokaliptikus zsánert.

Ha fegyvert fognának a fejemhez, akkor sem tudnám felidézni, hogy mi volt a cselekménye a két éve, George Clooney főszereplésével a Netflixen bemutatott Az éjféli égbolt (The Midnight Sky) című, hasonló kaliberű filmnek, azon túl, hogy Clooney egy, a fagyott Föld bolygón maradt tudóst alakít, aki egy kislány életéért lesz felelős, a távolban pedig egy űrhajó legénységének története is kapcsolódik a sztorihoz, sőt, a két párhuzamosan futó történetnek az összekapcsolása adja a film végi katarzist. De az, hogy a filmben mi történik azon túl, hogy a Clooney által megformált, szakállas és marcona tudós A-ból a B-pontba majd onnan a C-be megy, már nem tudom felidézni az internet segítsége nélkül.

A Finch is erre az alapszituációra épül, mondhatni, hogy ugyanarról a gyártósorról gurult le, csak a körítés és a karakterek másak:

itt a fagyott Föld helyett forró Föld van, szétcseszett ózonréteggel, sugárzással, elsivatagosodással.

Finch szintén egy, az apokalipszist túlélő tudós, aki gigantikus homokrakodóval járja az amerikai St. Louis utcáit élelem után kutatva a 70 Celsius-fokos hőségben a pusztító homokviharok és tornádók elől bunkerébe menekülve. Mint kiderül, nincs egyedül: egy aranyos kutyával tengeti a mindennapjait, közben pedig hatalmas projekten dolgozik:

a rendelkezésére álló, könyvek formájában elraktározott „tudást” digitalizálja, hogy egy általa készített robot agyába tölthesse fel.

Egy kezdetleges, főként a beszerzésre és a digitalizálásra használt munkarobot után egy esetlen, már emberformájúbb gépet kelt életre abból a megfontolásból, hogy legyen aki gondját viselje a Goodyear nevet viselő négylábúnak azokban az időkben, amikor ő már nem lesz.

A film az a tipikus, „már a közepétől lehet tudni, hogy mi lesz a vége” alkotás, de ez semmit nem vesz el az értékéből. Nem váltja meg a világot, nem lesz ott az Oscar-szezonban, de

egy hangulatos alkotás, ami jó kikapcsolódást nyújt a játékidő két órája alatt.

Amiben viszont különleges a film, azok a szerethető karakterei, amikből lényegében a one man show-jellege miatt kevés van. Finch személyében van egy „emberünk”, aki rendkívül bizalmatlan a többi ember iránt, sőt egyenesen retteg tőlük, van egy aranyos kiskutyánk, akit a képernyőn töltött idő alatt maximum a saját kutyánk nem fog szeretni, és van két robotunk, amelyből az egyik a szokásos cukiságfaktort szállítja, míg a másik tulajdonképpen

egy gyerek személyiségével bíró, a világra és saját magára rácsodálkozó naiv szerzet, aki a „saját bőrén” szerzett keserű tapasztalatokon keresztül szembesül a kegyetlen világgal, és a „teremtője” által hozott szabályok betartásának fontosságával.

Ez a négyes indul útnak a túlélés érdekében, és a néző ezen út során szembesül az apokalipszis utáni világ szörnyűségeivel, többek között azzal, hogy védőruha nélkül nem lehet kisétálni a napfénybe, valamint arról, hogy a sötétben bujkáló embereknél már csak egy homokvihar és az ezzel járó tornádó lehet rosszabb.

Nem túl mélyremenően, de a saját elbeszélései és egy meglehetősen tragikus flashback alapján betekintést nyerünk Finch múltjába, a borongós, szomorú múltat és jelent pedig a saját magát Jeffnek keresztelt robot csetlés-botlásai teszik szórakoztatóvá, amint látjuk, hogy folyamatosan csak jót akar, de akarva-akaratlanul csalódást okoz az öreg tudósnak azáltal, hogy nincs a kellő tudás vagy képességek birtokában. A Caleb Landry Jones robotizált hangján megszólaló, nem csak logikától vezérelt Jeff menet közben,

az éles helyzetekben szembesül a rendeltetésével, és érti meg, hogy miért is lett erre a világra.

Ahogy azt a rendező a film megjelenése után elmondta: az alkotás eredetileg a játékidő mintegy egyharmadával lett volna hosszabb, ha kiaknázzák az emberi faktort, vagyis megmutatták volna azokat az embereket, akiktől Finch olyannyira tartott, ám végül ezek a jelenetek a vágóasztalon végezték, így több színész leforgatott jelenete sem került be végül a filmbe, amiben

a többi túlélő végeredményben nem gonosz, hanem jó karakter lett volna.

Végeredményben azonban Finch és Jeff drámájával kell beérnünk, ami elvitte a hátán a cselekményt, és több vicces és megható pillanattal is szolgált, látszott az igyekezet is, hogy

a készítők a nézők könnycsatornáinak a megdolgozására is rájátszottak, több-kevesebb sikerrel.

A Finch egy jó kis családi film, nem túlbonyolított mondanivalóval, szerethető karakterekkel, vicces gegekkel és a posztapokaliptikus zsáner fordulatainak újrahasznosításaival és továbbgondolásaival. És látva a film promóanyagain az idősödő, szakállas Tom Hanks fejét, már tudjuk, hogy ez az alkotás

biztosan nem a közepes vagy annál gyengébb Netflix-film kategória,

hanem egy korrektnek mondható házimozi, amire nagy valószínűség szerint jövő ilyenkor is emlékezni fogunk, ha másért nem, legalább a legendás színész mellett feltűnő, esetlen és jópofa robot miatt.