A világokat összerakó színésznő: B. Fülöp Erzsébet

Barátai számára Bözse, ő az, aki a színészmesterséget nemcsak a színpadon gyakorolja – és nem is akárhogyan –, de kutatja a színháztudományok felől megközelítve, és tanítja is a színésznövendékeinek. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előterében álló zongora előtt ültünk le, és adott át nekünk valamit magából a számtalan díjjal kitüntetett, Gyergyóditróban született B. Fülöp Erzsébet.

Minden gyerek szeret animálni, tárgyakat mozgatni, és gyerekkora óta neki is van a lakásában egy nippszobor egy összekötözött nyusziról, amelyet egy fiú tart a kezében. B. Fülöp Erzsébet pedig állandóan meg akarta menteni azt a nyuszit. Arról fantáziált, hogy mi történhetett, hogy ez az ügyvédnek öltözött fiú a nyuszit összekötözte. Elég magányos gyerek volt, sokat volt egyedül otthon, mert a szülei dolgoztak. „Emlékszem, sokat öltöztem tükör előtt, átváltoztattam magam, mindenféle szerepeket próbáltam ki a nagyon silány tévéműsorokból ihletődve” – emlékszik vissza a kislánykori önmagára a Nemzeti művésze.

Végig ügyvédnek készült, bevágta a politikai könyv háromnegyedét, mert a vizsgán szóról szóra vissza kellett adni a bemagolt anyagot, egy hiba sem lehetett. A politikatanárnője nagyon bízott benne, plusz órákat tartott neki, és akkor történt valami. „Emlékszem, hogy közeledett már a felvételi, és egyik éjjel éjszaka kettő körül átvágták a filmet, egy meditatív-kontemplatív állapotba kerültem, és nem tudom, hogy mi történhetett, de akkor eldöntöttem, hogy színésznő leszek” – idézi fel azt a bizonyos éjszakát.

Előtte is nyert már versmondó versenyeken díjakat, de akkor döntötte el, hogy a színházat választja a bíróság helyett. Csíkszeredában lakott kollégiumban, de hétvégente a nővérénél tanulhatott, és akkor reggel be is jelentette, hogy színire megy. Szerencsére édesanyja és a nővére is támogatta ebben, de a politikatanárnője csalódott benne, azt mondta, hogy nem fog bejutni a színire. Később meghívta az előadására, még virágot is kapott tőle. A kollégiumban volt egy terem, ahol gyakorolhatott egyedül, zenét tett, próbálta összeállítani a táncát, behívta a lányokat a koleszből, hogy hallgassák meg. Ettől kezdve kinyílt az élete, függetlenül attól, hogy nem jutott be háromszor a színire, ugyanis egyetlen lányt vettek fel, és volt nyolcvan jelentkező.

„Nem tudom, hogy miért is gondoltam, hogy bejutok, de akkor meglátott Parászka Miklós rendező Szatmárnémetiből, és ő éppen fiatalokat toborzott az ottani társulathoz, mert nem végzett elég fiatal színész az egyetemeken, és felvette Csutak Rékát, Nagy Erikát, Bogdán Zsoltot, Szélyes Andreát és engem. A legszebb éveim Szatmárhoz kötődnek, főszerepeket kaptam, függetlenedtem a családtól. Sok mindent elsajátítottam az alatt a pár év alatt, azt mondták, nem biztos, hogy szükségem van a színi egyetemre, de azt éreztem, hogy megalázott helyzetbe kerülök, lassan jönnek a végzős színisek, és lenéznek, mert nem végeztem el az egyetemet, Brookról nem hallottam, és én most itt dumálok a próbán. Akkor azt mondtam, hogy vagy utána nézek ennek a Brooknak, vagy többet nem foglalkozom ezzel a dologgal. Mindig ilyen elhatározós voltam – talán ez a székelyföldi örökségem, hogy fejjel a falnak, a szó jó és rossz értelmében is mondom. Aztán lassan rájöttem, hogy tanítani kellene magunkat az elengedésre, arra, hogy nem kell mindennek nekifeszülni, mert lehet, hogy nem véletlen a kialakult helyzet, ezért jobb szemfülesnek maradni. Akkor megfogalmaztam magamnak, ha most nem jutok be, akkor nem próbálom többet. Végül utolsónak jutottam be a lányok közül” – meséli a művésznő. Mint utólag kiderült, sokat vitáztak, hogy vegyék-e fel vagy sem, mert ő volt a legidősebb, 22 éves volt akkor.

A színésznő vallja, teljes átadás kell a színészethez, fel kell tárni a sebezhetőséget. Ez akkor rossz, amikor bizonyos rendezők, kollégák erre nem vigyáznak, és amikor éppen megnyíltál, akkor negatív megjegyzést kapsz, de ez szintén a munkafolyamathoz tartozik. „Én most tartok ott, hogy megtanultam ezt kezelni, ha a legkiszolgáltatottabb állapotunkban megsértenek, akkor el kell engedni, vagy a munka javára kell fordítani. Próbálom magamban feldolgozni,

Amiről azt gondolod, hogy magadra vonatkoztatható, tedd meg, ami nem, azt engedd el, mert az nem a te hátizsákodhoz tartozik” – idézi fel szemléletformáló tapasztalatait a színésznő.

Első „nagy” évfolyam voltak a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, tizennégyen jutottak be az azelőtti egy fiú és egy lány helyett. A tanárok nagyon örültek nekik, Kovács Levente volt az osztályvezetőjük, s ennyi év után felidézve úgy emlékszik, csak jó dolgok történtek akkor, nem is emlékszik semmi rosszra. Farkas Ibolya és Tar László volt a két osztály tanára. Állandóan közös bulik voltak az orvosi egyetem hallgatóival, de utólag jött rá, úgy végezte el az egyetemet, hogy reggeltől estig bent voltak, és próbáltak. Elindult a rendező osztály is, velük is próbáltak. Például Balázs Attilával a Kár, hogy kurva című Marlowe-darabot éjjel kettőkor még mindig próbálták az egyetemen. Valamilyen kontaktszínházi jelenet született akkor, amit alig vártak, hogy másnap megmutathassanak Kovács Levente tanáruknak – meséli B. Fülöp Erzsébet.

Ugrottunk egyet az időben, és 2020-ról kérdem, amelyet minden színész megvonásos állapotként élt meg, hiszen háromnegyed évig nem próbáltak egy csapatban, akárcsak az egyik kedvenc rendezőjükkel sem, Radu Afrimmal. „Miután végre együtt lehettünk, rég voltunk ilyen szimbiózisban, kevés bántás és sok egymásra figyelés volt. Tudtam, hogy rohannom kell, de még mindig ott ültem, és hallgattam a kollégáimat, gyönyörködtem bennük. A Retromadárban benne van ez az atmoszféra, szplínesebb, talán komorabb az előadás, mint az első Retro, hisz nem lehet, hogy csak humoros előadás szülessen ilyen helyzet után, és ezért lebeg egyfajta rezignáció az egészben” – magyarázza a színésznő az érzést, amelyet átéltek kollégáival, miután végre egy térben szuszoghattak annyi idő után.

Voltak online előadásaik is a karantén idején, a Sirály című darab Románia szinten első élő közvetítését 75 ezer néző követte. Az elsők között voltak a Nemzeti Színház vezetőségének köszönhetően, akik kitalálták, hogy az egész előadást egy próbával adaptálják egy kamerához, és amíg játszottak a színpadon, át kellett gondolniuk, hogy mit mondanak a kamerába. A Nemzeti művésznője úgy érzi, nagyszerű dolog született így, volt egy plusz íze ennek, és benne volt az az izgalom is furcsamód, amely abból fakadt, hogy tudták, nagyon sokan nézik az előadást. Bizarr volt az egész: máskor meghívták a kritikusokat, most kapták az online előadás online kritikáját. Újdonság volt, de a közönség hiányát felmérhetetlen veszteségként élték meg.

Most jó, hogy jöhet a közönség, de nem tudnak együtt-kacagni, mert távolabb ülnek egymástól, emiatt egyfajta félénkség is van, a maszkok is lefogják a reakciót” – mondja. A színészek füle azért már kihegyeződött erre az új helyzetre is, például a Retromadár esetében is utólag megbeszélik, hogy erre vagy arra a részre volt fogékonyabb a közönség. Mindig kell a közönségre figyelni – teszi hozzá, van olyan rendező, aki erre instruálja a színészeket, hogy a közönség figyelmétől függően kell játszani. Ha érzik, hogy a közönség mocorog, akkor jobban le kell kötni őket, hisz sok mindent elárul a csend és a mocorgás, mint két véglet az előadásról.

B. Fülöp Erzsébet számára a természet jelenti az igazi feltöltődést, és mivel Marosszentgyörgyön a Cinege-tető alatt lakik, ezért sokszor megy fel a kutyájával oda. De érdekli a meditáció is, amelynek többek között az a funkciója, hogy a testet feltölti energiával. Például, ha nagyon fáradt előadás előtt, a meditációnak határozottan érzi a hatását – meséli nekünk. A többirányú tevékenység viszont nagyon lemeríti, ha nem merül el abban, amit csinál. A színésznő „szerencséje”, hogy a tanítás és a színész mesterségéről szóló elméleti tanulmányok is ugyanazt a célt szolgálják.

„Amikor írtam a könyvemet (februárban mutatta be a színészi testbeszédről szóló kötetét – szerk. megj.), akkor megbeszéltük a férjemmel, hogy egy egész hónapig egyedül leszek, és akkor az egy utazás volt, akár egy előadás. Éjszaka valamikor lefekszel, majd felébredsz, és elgondolod azt az előadást, vagy bármit, amiről éppen írsz, rájössz így bizonyos alapszabályokra, másnap ugyanezt megkérdőjelezed, aztán ismét visszapörgeted az előadás mechanizmusát” – részletezte az írás személyes folyamatát a művésznő.

A saját testünk határait kell kiaknázni a végtelenségig, erről kell minél többet megtudni, minél jobban megismerni azt – válaszolja, amikor a példaképeiről kérdem. Azt érzékeli, hogy mindenki ugyanúgy működik, ezért ismerős minden interjú: a fiatalok és a középkorú színészek problémáival is tud azonosulni, hisz benne is ugyanezek kavarogtak/kavarognak. „Örülök, amikor Maia Morgenstern azt mondja, hogy soha nem varratja fel az arcát, mert vénasszonyokat is kell játszani a színpadon, ezt én is így gondolom. De nincs példaképem, azt gondolom, hogy minden ember vergődik a saját kis univerzumában, sarki fény nélkül” – mondja a színésznő, aki hosszú útra vállalkozott tizenöt évvel ezelőtt: elindult megismerni önmagát, és úgy érzi, még nagyon az elején tart.

„Sokszor megbukom ezen az úton emberségből, mindenből, de ezek arra jók, hogy ösztönözzenek. Remélem, megfigyelve saját hibáimat le tudom tisztítani magam, hogy minél humánusabb, érzékenyebb maradjak” – osztja meg velünk az „útját”. A spiritualitás és a gondolkodók nagyon érdeklik, például Martin Heidegger vagy a vallási vezetők, akik kisugározzák a bölcsességet, amilyen Őszentsége, a Dalai Láma, aki nem véletlenül kapta meg a Béke Nobel-díjat.

Szereptanulmányok – a színészi testszöveg hermeneutikai megközelítése címmel jelent meg a könyve B. Fülöp Erzsébetnek, de vannak még gondolatok a tarsolyában. A színész emlékezetéről írna legközelebb, arról, hogyan is működik ez. Elsősorban azért, mert tart attól, hogy a demencia már lassan népbetegség, és nem lehet tudni, hogy a színész kognitív potenciálja meddig tart ki. Ilyen téren Biluska Annamária az igazi példaképe. Vallja, az egész erdélyi színházra nézve példamutató az ő szellemi frissessége, fogékonysága.

B. Fülöp Erzsébet ritkán felejt el szöveget, vagy ha igen, akkor improvizál, nem okoz számára gondot egy előadásban. Az ördög próbája című előadáson azonban volt egy szócska, amit ki kellett mondania mindenképpen, mint végszót László Csaba partnerének, mert neki erre kellett válaszolnia. Valahogy olyan jó érzelmi állapotot hozott a partnere, hogy rácsodálkozott, egyszerűen lekötötte a figyelmét, így nem mondta ki egy ideig azt a szót, hogy „mondjad”. „Néztem, hogy a kollégák mit találtak ki, miért van ez a nagy csend, és akkor ugrott be, hogy nekem kell megszólalnom, hogy »mondjad«. Ebben az esetben megértettem a mechanizmust, ezt például megírnám” – idézi fel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színésznője.

Régi vágya az, hogy élőben is láthassa a sarki fényt, az Aurora Borealist. Még nem látta, de mindig előhívja magában, vagy ha a világhálón szembejön egy kép róla, belefeledkezik. De ez most már kiegészült egy másik vággyal: ha nem is a Kilimandzsáróról, de egy magas keleti hegycsúcsról letekinteni a világra.

„Kislánykoromban felmásztam a Retyezát egyik csúcsára, elég veszélyes volt, amikor a sziklák mozogtak a lábam alatt, de pont azért vonz a magasság, mert abban valami hihetetlen élmény van, amikor megérzed a saját kicsiségedet és a tér végtelenségét” – ismeri be a Ligetnek a színésznő. A sarki fénnyel kapcsolatban is ezt érzi: milyen kicsik vagyunk mi, és az univerzum milyen csodálatos.