Aki éhezett és aki főz: ízlik az étel a magyar írók szájában?

A legismertebb kortárs és klasszikus írók is hús-vér emberek voltak, akik ettek bizony rendszeresen, és azzal is különböztek másoktól, hogy kulináris kalandozásaikba be is avattak az írott szó segítségével. A Haáz Rezső Múzeum is átvette a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum egyik legsikeresebb időszakos kiállítását.

Volt, aki rendszeresen éhezett gyerekkorában, mint például József Attila vagy Borbély Szilárd, vagy úgy lakmározott, mint Jókai, netán Krúdy, illetve olyan is, aki rendszeresen főz, és ezt Facebook-bejegyzésekben osztja meg olvasóval (Dragomán György). Sokan vannak az írók és sokfélék, sokféleképpen írnak a puliszkáról, a krumpliról, a pörköltről vagy a lecsóról – most, amikor mindenféle táéjegység és nép gasztronómiai kultúrája ismert és népszerű lesz, nagyon jólesik barangolni a miénkben.

Mindenekelőtt egy jótanács: egyél, mielőtt a belépsz a kiállításra, mert ha figyelmesen olvasol, bizony összefut a nyál a szádban.

Fizikailag nem jelenik meg az étel a múzeum termeiben, nincsen leves- vagy borszag, de ki merem jelenteni, hogy az emésztőnedveink beindul(hat)nak.  Alig mentünk be az első terembe, egy diák már meg is szólalt egy iskolai látogatói csoportból: „Éhes vagyok!”

Mindjárt egy tányérgyűjtemény tűnik fel a belépéskor a szemközti falon, közelebb lépve kiderül, hogy azok többek között olyan emberektől származnak, mint a száz évvel ezelőtt elhunyt Ady Endre. De van itt Tóth Krisztinának is tányérja, s a kiállítás egyik jellegzetessége már itt feltűnik: vegyül a klasszikus magyar irodalom a kortárssal, mind a kiállított tárgyakat, mind pedig a falakon olvasható szövegeket illetően, mert témacsoportokba van rendezve a szöveggyűjtemény-rész és a fizikai dolgok.  

Ami utóbbiakat illeti, kisebb üvegtárolókban láthatók – a legtöbb természetesen a személyes tányér vagy levesestál, illetve kávéscsésze, de olyan különleges darabok is vannak, mint Bodor Ádám kenyérpirítója, ez a legelső, ami a bejárat mellett feltűnik, felette egy idézet a Verhovina madaraiból. A tárlat visszatérő motívuma, leggyakrabban használt felülete a tányér, illetve a rányomtatott idézet.

Ami külön tetszett, az a helyi kötődésű írók megörökítése és dolgai: Tamási Áron kávédarálója, Tompa László butykosa, Kányádi Sándor címeres pálinkáspohara mellett láthatunk egy szép nagy fotót az egykori udvarhelyi Ferenczy-féle vendéglőből, amint Tomcsa Sándor és asztaltársasága előtt maga Ferenczy Jenő szeleteli a messze földön híres bárányflekkenét. De van egy idézet Tomcsának a Rövid búcsúbeszéd egy nyúl párolgó teteme felett (1938) című írásából is.

Szabó Gyula egy kis kivetítőn, egy 2003-ban készült riportfilmben jelenik meg, illetve beszél homoródalmási házuk udvarán a puliszkáról, illetve a Puliszkaostrom című novellájának keletkezéséről – miközben a háttérben puliszkát főznek és asztal mellett ülnek a szerettei.

Móriczot lakomán és levest kanalazva, illetve a leányfalui kertjében, Mikszáthot iszogatva, Jókait egy szüreten láthatjuk – ők az urak, az úri írók, akiknek egy idő után megadatott, hogy azt egyenek, amit szerettek. Külön falat kapott Krúdy Gyula is a budai kisvendéglőinek hangulatával, terített asztalaival.

De külön teríték az éhség és az éhezés is. „Harmadnapja nem eszek, / se sokat, se keveset” – mi más vezethetné be ezt a sötét, kis zugot, mint József Attila klasszikusából ez a két kegyetlen sor? Mert a magyar irodalom olyan szereplői, mint Kertész Imre vagy Faludy György nem mindig ehettek terített asztalnál. Előbbi a haláltáborban füvet, utóbbi a recski fogolytáborban csigát fogyasztott rendszeresen a éhhalál elkerülése végett.

A harmadik, legnagyob teremben sparhelt is van beállítva, de itt vannak a legnagyobb, legélethűbb fotók és táblák: láthatjuk Petri György költőt kakast vágni, Déry Tibort vacsorázni vagy Adyt iszogatni – középen pedig edények, evőeszközök, amelyek segítségével íróink ettek azért, hogy – többek között – írjanak is arról, amit megettek.

És mi más lehetne a vége, mint Móricz Zsigmond Tragédiája: a lakodalom és Kis János megfulladásának szomorú története – ez is többször visszaköszön a kiállításon, de természetesen a legutolsó teremben a képernyőn látható kérdez-felelekben is felbukkan. Ezzel szemben van még egy mozgóképes rész: a különböző irodalmi művekből ihletődött magyar filmek képkockái pörögnek – többek között a Szindbád híres jelenete, a Taxidermia (amit Parti Nagy Lajos Hullámzó Balaton című novellája ihletett), vagy az Indul a bakterház „lakodalma” – mindez Lajkó Félix citerazenéjére.

Van néhány helyesírási hiba és apróbb a tárgyi tévedés is: például az egyik feliraton a „Bodor Ádám Ceaușescu börtönében” sor nem fedi a valóságot, ugyanis az író 1952 és 1954 között volt a szamosújvári börtönben, Ceaușescu pedig csak 1965-ben került hatalomra. Szabó Dezső a legújabb kutatások szerint nem feltétlenül éhen halt Budapest ostromakor, 1945 januárjában, hanem legyengült szervezetét egy fertőzés döntötte le végleg, mert nem jutott gyógyszerhez az óvóhelyen.

Van egy nagyon híres Cserna-Szabó András idézet az egyik falon (és ebben nincs hiba!), ami talán úgy is igaz, ha a lecsó szót bármelyik más magyar ételféleséggel helyettesítjük – legyen az halászlé, pörkölt, túrós puliszka, húsleves vagy kacsasült: „Az igazi magyar lecsó olyan, mint az Úristen: egy, mégis annyiféle, ahányan hisszük.”  Talán ez a mondat adja meg a legjobban a savát-borsát az egész kiállításnak.