Aki eldobna mindent a dobokért

– Igazságos, arrogáns és ambiciózus – miért pont ezekre a szavakra esett a választásod?

– Az igazságosság emberi jellem, szeretjük a fair dolgokat. Annak idején az iskolás éveimben fokozódott bennem az igazságérzet. Ha például egy tanár nevelésbe burkolta a provokációját a diákokkal szemben, akkor én mindig feleseltem. Sokszor bajba is kerültem emiatt. Néha nagyra tartom magam, de próbálok elegánsan arrogáns lenni. Egyszerűen tetszik másokban is az a magabiztos kisugárzás, ami az arroganciával jár, a tekintélyt parancsoló, sunyi karakterisztika.

Szeretek nagyra törekedni, viszont szeretem az egyszerű dolgokat.

Például borzasztóan nagy cél lehet az, hogy valakinek funkcionális családja legyen. Az én nagy célom az, hogy letelepedjek az álomvárosomban, Csíkszeredában, hogy úgy tudjak az elképzelt életembe betelepedni, ahogy csak én szeretnék, a saját feltételeim szerint.

– Mi a te szerelmed az életben, mi az, ami hajt?

– Az egyik legnagyobb hajtóerőm az az, hogy értéket nyújtsak az embereknek, akik körbevesznek. Hogy a páromnak férfiként mindig ott legyek. Hogy amikor családom lesz, tudjak az asztalra kenyeret rakni. Emellett barátcentrikus ember vagyok, szeretném, hogy a barátaim büszkék legyenek a barátságunkra, és hogy öregen is közeli kapcsolatot ápoljunk.

– Mivel töltöd ki a napjaidat?

– Semmi sem gyújtja fel annyira a szívem, mint amikor a színpadon vagyok két dobverővel a kezemben és püfölöm a dobokat egy csomó ember előtt. Nagyon szeretek zenélni: gitározni és énekelni is, de legjobban dobolni szeretek. A zene mellett viszont alkalmazásokat fejlesztek, de ez vizet sem vihet mellette. Jó időtöltés, jó anyagi biztonságot ad, de ha választhatnék, megállás nélkül csak turnéznék, hogy mindig a színpadon lehessek. Felhagynék minden anyagi vonatkozású dologgal, csak zenélhessek. Azért dolgozok valójában az alkalmazásomon is, hogy szabad legyek és csak a zenére fókuszáljak.

– Mesélj kérlek a zenei utadról, hogyan kezdtél zenélni?

– Apumtól tanultam zenélni. Ő gitáros, kiskoromban pedig olyan előadóktól szóltak dalok a lakásunkban, amelyek közvetlenül formálták a zenei stílusomat: Demjén Ferenc, Bikini, Edda, Toto. És ugyebár a fiúknak az édesapjuk a nagy hősük, rá akarnak hasonlítani. Először a gitárt próbáltam ki általa, de annyira nem fogott meg. Majd vett egy kis szintetizátort, ami jobban lefoglalt, mint a legózás, ami nagy szó volt. Jó időtöltés volt, megtapasztaltam általa, hogy a zene megmozgat valamit bennem. Aztán kaptam egy hegedűt, ami igazából azért tetszett, mert láttam a filmekben, hogy az utcazenészek a hegedűtokjukba gyűjtik a pénzt. Ki is raktam a szobámba a hegedűtokot és addig játszottam a hangszeren, amíg legalább három-négy lejt nem adtak, csak hogy hallgassak.

Majd eljött az én időm. Apumék zenekari próbáján megláttam azt a nagy szerkezetet, ami akkora volt, mint egy fél szoba, ami nagyobb volt bármelyik hangszernél. És volt egy ülése, ahova ha leülsz, eléd tárul a sok lapos, fényes tányér és azok a nagy dobozok, amiket ha megütsz, irdatlan hangosak. Ekkor szerettem bele a dobokba.

Odaengedett a zenekar dobosa, és elkezdtem játszani rajta. Nem tudom leírni, mit éreztem ekkor, nem romantikus értelemben, de szerelem volt ez. A szüleim összeszedtek minden pénzt, amit tudtak, hogy vegyenek nekem egy gyenge dobszettet, ami persze elsőosztályú volt gyakorolni kiskoromban. Majd idővel kigyűjtöttem a pénzem egy hajlított deszkás japán dobszettre, ami mai napig kiszolgál. Aztán kicsit jobban megértem arra, hogy a kezembe vegyem a gitárt. Több számot is írtam dobolás közben, csak az nem egy melódiahangszer, így a gitár is egyre nagyobb szerepet töltött be az életemben. Majd jött a zongora, vagyis az én esetemben a pianínó. Nagyon szép hangja volt, egy csomó számot írtam rajta.

– Mikor kezdtél a nagyközönségnek zenét szerezni?

– Tizenkilenc évesen, de addigra már volt jó pár zeneszámom. Kíváncsi voltam az emberek véleményére, ezért kezdtem el publikálni. A számokat számítógépes programban raktam össze, illetve az énekrészeket telefonnal vetettem fel.

Ekkoriban volt egy barátnőm, akit elvesztettem, ez pedig jó indok volt arra, hogy publikáljam a számaimat, mert akkor talán meghallja valahol.

– Milyen műfajba sorolnád a zeneszámaidat?

– Sok fajta műfaj keveredik az albumjainkban. Átfogóan azt mondanám, hogy az alternatív rock a legjellemzőbb, de progresszív metál elemek is felismerhetőek bennük, esetleg könnyű rock. Vannak sima akusztikus számok, szóval könnyűzenét is csinálunk lényegében. Kóstolgatjuk a műfajokat.

– Van-e kedvenc számod, amit írtál?

– Sokáig az Óda volt, az első albumról. Most az A Scar To Remember, amely egy volt barátomról szól, aki sajnos pár éve elhunyt. Lényegében a szám egy monológ Barni szemszögéből, a halállal beszélget. Az elején egyedül szereztem a számokat. Van egy zenekarunk, a Josh Moograine, a tagok benne viszont sokat változtak. Az utóbbi időben próbáltam egyre jobban belevonni a zenekartagokat a zeneszerzésbe. Mihăițeanu Zsolt a basszusgitárosunk, Szász-Zakariás Róbert a dobosunk, Cisar Krisztián a gitárosunk, jómagam pedig szintén gitározok és éneklek.

– Ha bármit tanácsolhatnál a kiskori énednek, mi lenne az?

– Igazából nem tanácsolnék semmit. Szükségem volt minden hibára, hogy itt lehessek, és így is csodálatos életem volt, és van.