Áldott szerencse, hogy nem tízrészes sorozatként dolgozták fel A másik nővér történetét

Aki még életében nem hallott Charles Cullenről (ami valljuk be, kelet-európaiként nem túl valószínű, ha csak nem az elmúlt évtizedekben történt amerikai sztorikkal kelünk és fekszünk), az semmiképp se most, vagy a film megnézése előtt guglizzon rá, ahogy Amy Loughren nevére se, ha nem akarja a neten fellelhető információkkal elspoilerezni magának ezt a meglehetősen lassú tempójú filmet, ami nemrég került fel a Netflix kínálatába.

A másik nővér (The Good Nurse) főszerepeire nem kisebb neveket szerződtek le, mint Jessica Chastain és Eddie Redmayne, a rendezői székbe pedig az a dán Tobias Lindholm ült, aki a Mads Mikkelsen főszerepléseivel készült Még egy kört mindenkinek és a The Hunt forgatókönyveit írta, és a Borgen skandináv, nyomozós dráma történetéért is felelős volt az írószobában.

Az alkotás a múlt szerdai streamingpremierje óta Romániában is a legnézettebb filmmé lépett elő a Netflixen, ami nem csoda, hiszen tudjuk, hogy a kórházas tartalmak is nagyon mennek mostanában (lásd Grace-klinika, New Amsterdam, Doctor Murphy), ráadásul

az angol címe majdhogynem megegyezik a Murphy-s sorozat angol címével, csak itt épp nem a szó szerint vett fordítás szerinti jó doktorról, hanem jó nővérről van szó, ami szintén nagyban közrejátszik abban, hogy miért indítják el rengetegen, amikor a Netflixbe belépve az algoritmus első helyen, az egyik nagy újdonságként tálalja.

És hogy még miért népszerű? Nos, erről majdhogynem lehetetlen spoilerek nélkül írni, úgyhogy mindenkit, aki eljutott eddig, de még nem látta a filmet, arra kérünk, hogy itt hagyja abba az olvasást, és majd akkor térjen ide vissza, amikor lepergett előtte a film majdnem két órája.

Most, hogy már nincsenek velünk, azok, akik még nem látták a filmet, a spoilerekbe belecsapva leírhatom, hogy ez egy, a Dahmerhez hasonló, rettenetesen elborzasztó true crime-film, amely

az Amerikai Egyesült Államok egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosát mutatja be, aki kórházi ápolóként, saját vallomásai szerint mintegy 40 embert ölt meg, a valódi áldozatainak száma azonban a bűnügyi szakértők szerint 300 és 400 közöttire tehető.

Mivel egy kevés karaktert mozgató történetről van szó, a film cselekménye eléggé kiszámítható, és a néző számára is hamar egyértelművé válik, hogy mit is lát a képernyőn. Amitől viszont érdekes ez a sztori, hogy miként sikerül elkapni azt a sorozatgyilkost, akinek tettei első blikkre nem is gyilkosságok, csupán véletlen balesetek, pontosabban

kórházi halálesetek, amikre szinte nincs is kézzelfogható bizonyíték, hogy szándékosan előidézettek lettek volna valaki részéről.

Ráadásul a rendszer is a gyilkosnak kedvez, hiszen hiába, hogy a gyanús halálesetet követő belső vizsgálat után a kórház a rendőrséget is bevonja az ügy kivizsgálásba, mégsem segítik a nyomozást, hiszen amennyiben kiderül, hogy tényleg mulasztás, vagy szándékosság történt az egészségügyi intézményben, úgy ők is bajba kerülhetnek.

Így tehát adott egy homályos ügy, aminek a pontjait mintha szándékosan nem akarnák a kórháznál összekötni, továbbá

az egészségügyi alkalmazottak sem beszélhetnek a nyomozókkal a kórház válságkezelője nélkül, ráadásul az állásukba is kerülhet, ha valami olyasmit árulnak el, aminek nem szabadna kijutnia a kórház falain kívülre.

A két lányát egyedül nevelő, súlyosan szívbeteg Amy Loughren, a film főszereplője lesz végül az, aki összerakja a kirakós darabkáit, és az állása kockáztatásával is együttműködik a hatóságokkal annak érdekében, hogy elkapják a látszólag leállni nem tudó sorozatgyilkost, akinek rácsok mögé juttatásához nem áll rendelkezésre kézzelfogható bizonyíték, ezért vallomással próbálják kiszedni belőle, hogy tényleg ő kevert-e inzulint, illetve dioxint az ő felügyeletére is bízott betegek perfúziójába, ami végül azok halálát okozta.

A tényleg csigalassúsággal kibontakozó történet, a néző számára egyértelmű dolgok összerakása türelmet igényel, és nem a leglátványosabb, cserébe viszont annyira sokkoló, hogy

a film megnézése után még sokáig a hatása alatt lehetünk.

Ezért is jó, hogy az erről szóló New York Times bestsellert (merthogy manapság melyik film vagy sorozat könyves eredetije nincs ezen a listán?) a Charles Graeber által írt, The Good Nurse: A True Story of Medicine, Madness, and Murdert nem sorozat, hanem film formájában dolgozták fel a Netflixnél.

Charles Cullen (egyébként szintén hátborzongató) Wikipédia-oldalát végigolvasva biztosan lett volna alapanyag akár egy minisorozat, de akár egy több évados sorozat elkészítésére is, ahogy ez történt a Dahmer esetében, de bőven elég volt ez a két óra is ebből a lassan építkező borzalmas sztoriból, úgyhogy ezért a döntésért dicséret illeti a készítőket. És bár a film egyes fordulatai faék-egyszerűségűek, és csak azok nem vágják le, hogy feltételezhetően mi fog történni a kulcsjelenetekben, akik nem igazán néznek hasonló témájú filmeket. Az igyekezet azonban, hogy

bemutassák amerikai legtöbb áldozatát szedő sorozatgyilkosának elkapásának körülményeit, szintén megsüvegelendő.

Teszik mindezt a sorozatgyilkos tökéletes ellentétének számító kollégája szemszögéből, aki mielőtt összerakta volna a „kirakós” darabkáit, kitüntette bizalmával és barátságával ezt a meglehetősen zavart figurát, aki

évekig gyilkolhatta úgy a pácienseket, hogy senki nem tudta ebben őt megakadályozni.

A készítők másik telitalálata Jessica Chastain és Eddie Redmayne castingolása a főszerepekre, akik nagyon jól hozzák a karaktereiket: a gyönyörű Chastain úgy tud átlényegülni az anyagi és egészségügyi gondokkal küszködő, szürke anyává és kollégává, hogy ránézve tényleg elhisszük, hogy ez a nő a kórház sürgősségi osztályán robotol éjjeleken át, hogy biztosíthassa a saját és csonka családja túlélését, míg Eddie Redmayne úgy változik át a ránézésre nagyon nyugtalanító arckifejezésű, észrevehetetlenül operáló sorozatgyilkossá, hogy legszívesebben megint ott látnánk a nevét a soron következő Oscar-jelölt férfiszínészek között.

A Netflix tehát ismét belenyúlt a nyugtalanító, de emiatt hatalmas nézettséget hozó „tutiba”, az megint más kérdés, hogy a Dahmer botrányos megítélése után ezen történetek pénzre és nézettségre váltása mennyire etikus, még úgy is, hogy ebben a filmben az áldozatok és azok történetei teljesen fiktívek, és a legtöbbjükről nem is tudják a hozzátartozóik, hogy a sorozatgyilkos ápoló ténykedése miatt vesztették életüket.

Azt azonban már tudjuk, hogy a true crime-műfaj és a kiugró nézettség kéz a kézben jár, ez pedig biztosan újabb, a témába vágó Netflix és egyéb produkciókat fog eredményezni a jövőben is, ha tetszik nekünk, ha nem.