Amerikában főállású anya volt, itthon színésznő

Antal Erika 2019. március 01., 15:48 utolsó módosítás: 2019. március 01., 16:49

Szász Annát a marosvásárhelyi Spectrum Színház színpadáról ismeri a közönség, de talán kevesen tudják róla, hogy pár éve Amerikából települt haza. Nem állítja, hogy könnyű volt az ott kialakított életét maga mögött hagynia, de szerencsés természettel áldotta meg a Jóisten, s így mindig az adott élethelyzetére, feladatára koncentrál. Szász Anna pedig hosszú kihagyás után visszatért végzettségéhez, s Tháliát szolgálja, méghozzá éppen abban a városban, ahol tanulta és el is kezdte a színészi pályát.

Szász Anna a Spectrum Színház kulisszái mögött Fotó: Haáz Vince

– Honnan indult és honnan tért haza?
– 1986-ban végeztem a Csorba András és Zalányi Gyula osztályában a marosvásárhelyi színitanodában. Hárman végeztünk akkor: Székely Mendel Melinda, Koncz István és jómagam. Aztán két és fél évet dolgoztam a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, bár Sepsiszentgyörgyre voltam kihelyezve. 1986-ban beadtam a kitelepedési kérelmem Magyarországra, '89-ig vártam, akkor áttelepültem. Mivel a kolléganőm, Székely Mendel Melinda akkor Amerikába ment férjhez, meghívott magához, kimentem, ott ragadtam, férjhez mentem, gyerekeket szültem és ilyen nagy vargabetűvel 2001-ben a gyerekeimmel hazajöttünk Magyarországra, 5 évre, aztán 2006-ban visszamentünk Amerikába... és 2013-ban hazajöttem végleg. 

– Hogy került kapcsolatba a Spectrummal?
Mikházán ismerkedtünk meg Török Violával, akit én Ignácz Rózsa kapcsán kerestem meg. Az volt az a beszélgetés, amit én szívügyemnek tartok a mai napig is, hogy Ignácz Rózsát meg kell ismertetni az erdélyi emberekkel, mert nagyon kevesen tudják, hogy ki volt ő. Lévén Viola kovásznai, úgy éreztem, nála kell kopogtatnom ezzel. Ez júliusban Mikházán a Csűrszínházi Napokon történt, akkor volt a Boszorkány bemutatója és decemberben megkeresett, hogy a Sári nénit vállaljam el Tamási Vitéz lélek című darabjában. Én meg boldogan vállaltam el. Onnantól kezdve...

Szerencsés természettel áldotta meg az ég, mindig azt teszi, ami éppen akkor a dolga. Nincs nyivákolás Fotó: Haáz Vince

– ...jöttek a szerepek. Elégedett, voltak elvárásai?
– Nem, nem voltak. Sosincsenek, a civil életben sincs senkivel, semmivel szemben elvárásom, én egy hálás ember vagyok. Tényleg úgy érzem református keresztényként, hogy mindenért hálát adok. Én öt év, mindjárt hat év alatt annyi mindent megéltem, hogy csak azt tudom mondani, amit a Sára asszony bemutatóján mondtam Döbrentey Saroltának, hogy Istené a dicsőség.

Tehát minden volt a hat év alatt nekem, volt munka, magánéleti megpróbáltatások, olyanok, amiket én nem is gondoltam, hogy ember kibírhat józan ésszel, illetve ép ésszel. De kibír az ember sok mindent a Jóisten segítségével.
Szász Anna
Marosvásárhelyen végezte a színművészeti főiskolát. Néhány évet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban játszott, majd Magyarországra telepedett, onnan pedig Amerikába. Többévi New York-i tartózkodás után, 2013-ban hazajött, s azóta a marosvásárhelyi Spectrum Színház színművésze. Hamarosan két új szerepben is láthatjuk: március 16-án bemutatják Kincses Elemér Ég a nap Seneca felett című darabot, amelyet a szerző a rendezésében visznek színpadra. Március 23-án a Budapesti Nemzeti Színház bemutatójának ad helyet a Spectrum Színház. Böbrentei Sarolta: Sára asszony című drámáját tekintheti meg a marosvásárhelyi közönség, amelynek budapesti bemutatóját január 17-én tartották.

– És akkor most elmondható, hogy itt jól érzi magát, megtalálta a helyét?
– Én Marosvásárhelyen nagyon jól érzem magam. Szovátai vagyok amúgy. Azért érzem jól magam – és ez megfogalmazódott bennem már –, mert annyi jövés-menés után Budapest és New York között, ez az a tér számomra, ami átlátható. Ami minden stressz és minden fölösleges energiaelvétel nélkül élhető számomra. Körülbelül ennyi, ezt megfogalmaztam többször is. Kimegyek időnként Szovátára, sajnos a szüleimet is elveszítettem ebben az öt évben, mindkettőt egy év alatt és ez rettentő nagy fájdalom, de az ember igazán felnő ilyenkor, és állja a sarat.

– Hosszabb távra szokott tervezni?
– Nem.

– Például, hogy képzeli el az életét öt, vagy tíz év múlva?
Én nem gondolok erre egyáltalán. Arra gondolok mindig, hogy ápoljam az egészségem, és amit a Jóisten akar. Én úgy érzem, hogy a tenyerén hordoz és ezért hálás vagyok mindenért. Bekerültem a Gecse utcai református egyház kórusába, vagyis jelentkeztem, kerestek énekeseket, bekerültem egy közösségbe, ami egy olyan plusz számomra, ahol énekkel is lehet hálát adni a Jóistennek, és úgy érzem, az ember, hogyha áldozatot hoz, akkor azon áldás van. A magyar nyelvben is egy tőről fakad e két szó.

Sok-sok év után jól esik itthon lenni Fotó: Haáz Vince

– Barátokra talált, vagy megtalálta a régi barátait?
– Nekem ez a szó, hogy barátság, nagyon érzékeny pont. Azok a barátaim, akik voltak lányok, vissza kell menni a gyerekkorba, azokkal nem vagyunk közel. Közvetlen szomszéd, barátnőm, akivel tényleg gyerekkori barátok vagyunk, Budapesten él.

– Tartják a kapcsolatot, találkoznak néha?
– Az ő életvitele miatt inkább az mondom, hogy nem. Tudunk egymásról, nagyon ritkán integetünk egymásnak. A másik barátnőm, akire tényleg azt tudom mondani, hogy barátnőm, Ausztráliában él, ővele jöttünk felvételizni a színire, és a harmadik olyan ember, aki közvetlenül, az életemnek elég szoros része volt, az Székely Mendel Melinda, hiszen négy évig össze voltunk zárva, és kénytelen-kelletlen az ember szerves része a másikának, tehát ott van egy barátság. Most velük is úgy vagyunk, a gyerekek miatt komaság, keresztkomaság van, ők visszajöttek Magyarországra, én itt vagyok, a gyermekeim New Yorkban vannak, tehát szanaszét vagyunk. Visszakanyarodva: most lehet tervezni?

 Én úgy érzem, hogy mindig ott vagyok, ahol éppen szükség van rám és hát végzem a dolgomat, szépen csendben.

– Amikor kiment Amerikába, lemondott a színészi karrierről, vagy azért reménykedett, hogy valami alakulhat, épülhet?
Hát ugye kimentem egyszer Magyarországra. Ott szembesültem azzal, hogy labdába sem rúghatok mint erdélyi kezdő színész. Rengetegen kint voltak Erdélyből, mindenkitől azt hallottuk vissza, hogy nem lehet. Teljesen józan ésszel ezt felfogtam, hogy ha nem ott nő fel az ember, bele a színészi világba, nincs esélye. Lehet ezt azt csinálgatni, volt akinek sikerült, volt, akinek nem. Én akkor teljesen más irányba indultam el, volt egy nagynéném, aki a hónom alá nyúlt, volt egy takarítócége és én ott ügyvezető lettem, ketten vittük ezt a betéti társaságot. Aztán kimentem Amerikába, nem azért, hogy karriert csináljak, hanem azért, hogy hat hónapig turista legyek ott. És közben megismertem a férjem. Összeházasodtunk, jöttek a gyerekek, egyértelmű volt, hogy a két dolog, színház és család, az nagyon nehezen összeegyeztethető, ha jól akarok valamit csinálni.

Amiben úgy éreztem, hogy hasznosat tudtam tenni, az a magyar iskola volt. A New York-i Arany János magyar iskola, amelynek elvállaltam az igazgatói tennivalóit és akkor így  a gyerekeimmel szemben is úgy éreztem, hogy olyan útra irányítom őket, ahol a magyarságtudatukat kicsit ápoljuk.

Na de hát aztán jött az az időszak, hogy hazajöttünk Magyarországra, megtanult a két nagy írni-olvasni, mert az 1–4. osztályt elvégezték, illetve a lányom csak hármat, a harmadiknak nem sikerült, mert pont amikor iskolába kellett volna mennie, akkor visszamentünk Amerikába, mert a férjem így rendelkezett, és akkor ment tovább a család körüli teendő. A magyar iskolát úgy kell elképzelni, hogy szombat délelőtt 9-től fél 1-ig, 1-ig, és folytatása a cserkészet 2-től 5-ig. Tehát a cserkészet teszi ezt kötelezővé, hogy a gyerek tudjon írni és olvasni magyarul, akár érettségizni is lehetséges, haza lehet jönni és magyar nyelven vizsgázni. A hétvégi magyar iskolának a folytatása minden júniusban két hét tábor a Sík Sándor Cserkészparkban, Buffalo mellett, New York államban. Én ott igyekeztem olyan értelemben segíteni a magyar iskolát, hogy tanítottam is, ha kellett, ha éppen nem volt pedagógus, összetartani a közösséget, tankönyveket próbáltam szerezni. Felkaroltam, egyre többen lettünk. Próbáltam a gyerekeknek iskolai ünnepségeket rendezni március 15-re, október 23-ra, anyák napját, karácsonyt, Mikulást.     

Fotó: Haáz Vince

– Volt-e olyan gondolata, vagy rejtett vágya, hogy egyszer visszatér, hazajön?

– Nem. Elég későn jöttem haza, a gyerekeim elég nagyok voltak. Kimentem, állampolgárságot kellett kapni, szültem, volt dolgom, nem foglalkoztam én akkor olyannal, hogy honvágy. Végeztem a dolgom. Nem tudom, a Jóisten megáldott egy olyan természettel, hogy ilyen folderekbe teszem az életemet, és azt mondom, most ez a feladat, és ezt csinálom. Nem volt nyivákolás. Tartottam a szüleimmel, a testvéreimmel a kapcsolatot, de teljesen kiéltem magam az anyaságban. Mondtam is, hogy főállásban anya vagyok, másodállásban limuzinsofőr, mert mindenhova vittem a gyermekeimet, a férjem nem volt velünk, nekem kellett a három gyermeket rendezni. Jó, édesanyámék segítettek, időnként átjöttek. Így telt el ez a sok-sok év és a gyermekeim most már 24, 23 és 19 évesek. Marci, Zsuzsi és Gergő.

– Most egy új foldert nyitott...
– A Jóisten  a tenyerén hordoz, nagyon szeretem a szakmámat, minden apró kis munkáért hálás vagyok.  

Amerika és Vásárhely. Nem szabad hasonlítgatni.

Mikor itt vagyok, így élek és azt eszem, ami itt van, mikor ott, akkor azt, ami ott van. Egy percig sem feledtem el, honnan mentem el. Nem felejtettem el, hogy honnan jöttem.

Fotó: Haáz Vince

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Hallgassa online rádióinkat