Az év látványfilmje a Dűne, és ez még csak a kezdet

Ez még csak a kezdet – mondja a Zendaya által megformált Chani Paulnak, a Dűne film záró képsoraiban. De micsoda kezdet! – tehetjük hozzá, amikor Hans Zimmer újabb tökéletes filmzenéjére elindul a stáblista és kezdünk felocsúdni a letaglózó moziélmény után.

Nem tudom melyik a látványosabb jelenet: amikor az Atreidesek topterekkel repülnek be a pajzsfallal védett arrakisi fővárosba, aminek épületeihez képest a rendkívül széles szárnyfesztávolságú repülő eszköz is apró szúnyognak tűnik, vagy amikor a homokféreg az ökológus imádkozása közepette elnyel egy fűszertermelő állomást, aminek lánctalpas „kerekeihez” is létra kell, hogy az ember felmászhasson rajtuk.

Haragszom a marketingesekre. Ők ugyanis mindent meg akarnak mutatni a kész termékből, ha csak egy villanás erejéig is, azért, hogy rávegyék a potenciális vásárlót az adott termék megvételére. Így van ez a filmekkel is, ugyanis a kedvcsináló előzetesekben ma már mindent ellőnek a stúdiók marketingesei, ha csak egy másodperc erejéig is, így

már a Dűne premierje előtt szembesülhetett a nézők egy része ezekkel a grandiózus jelenetekkel.

Nyilván, nem ugyanaz egy rövid másodpercben Youtube-on nézni egy villanást a filmből, mint megtapasztalni azt a maga nagyszerűségében a mozivásznon, de mégis lelőtték már a poént, tudjuk, hogy az egyik jelenetben

egy hatalmas homokférget fogunk látni, ami éppen elnyel egy építményt, miközben fentről tehetetlenséggel vegyes csodálattal nézik ezt a szereplők.

A nézők többsége nem ezekkel a képsorokkal a fejében ül be a filmre, már rég elfelejtették, hogy mi volt az előzetesben, ha látták egyáltalán, őket pedig magával ragadja a film egyik csúcspontjának számító jelenet látványa, a rajongók pedig, akik olvasták a könyvet pedig már tudják, hogy nagyjából mi fog következni. A könyörtelen marketinggépezet viszont mindent próbált kisajtolni a filmből, miközben

az első promóanyagoknál csendben elhallgatták, hogy a Dűne film mindössze a regény kétharamadát dolgozza fel, így sokan egy teljes, lezárt filmre vártak, amiről menet közben derült ki a nagy nyilvánosság számára, hogy egy potenciális folytatásnak ágyaz meg.

A filmet forgalmazó Warner Media ugyanis zöld utat adott az elmúlt években már látványos sci-fikkel bizonyító Denis Villeneuvenek a sci-fi regények majdhogynem Szent Gráljának számító Dűne mozgóképes adaptálásához, a rendező viszont feltételként szabta meg, hogy csak úgy készíti el a filmet, ha a Frank Herbert regényének csak egy részét ülteti át a vászonra, mivel a történet rajongójaként nem akarja egy filmbe belezsúfolni a meglehetősen komplex történetet, amibe már két rendezőnek is beletörött a bicskája (Alejandro Jodorowskynak, aki végül nem tudta filmre vinni a regényt és David Lynchnek, aki egy megosztó adaptációt készített belőle).

Villeneuve tehát nem volt olyan kiváltságos helyzetben, mint anno Peter Jackson a Gyűrűk urával, hogy egyszerre forgathatta le mindhárom részt, hanem

a stúdió az első film sikerétől tette függővé a folytatást.

Igen ám, de időközben beütött a pandémia, a bemutatót pedig többször is halasztani kellett, végül pedig a film a Warner Media időközben bevezetett hibrid forgalmazási módszerének „áldozatául esett”, vagyis

a mozibemutatóval egyidőben az HBO Max streamingfelületen is elérhetővé vált abból a megfontolásból, hogy a járvány miatti mozibezárások ellenére is eljuthasson a nézőkhöz.

Igen ám, de az, hogy online is elérhetővé válik egy film, jelentősen ront a potenciális mozibevételein, ráadásul ez a Dűnét azért is érintette kifejezetten rosszul, mivel az anyagi sikerétől tették függővé a folytatást, tehát ha a rendező és a stáb második részt akart készíteni, akkor bizony komoly mozibevételt kell termelnie az első résznek.

A folytatás tehát kérdéses volt a bemutató után egy olyan film esetében, ami egyértelműen kiált, sőt ordít a következő részért, de végül a biztató jegybevételeket látva a Warner is megadta magát és október 26-án

hivatalosan is bejelentette, hogy elkészülhet a folyatás, amit két év múlva, 2023 októberében láthatunk, ha minden a tervek szerint alakul.

A rendező a film promózásakor számos alkalommal hangsúlyozta, hogy filmje nagyvászonra készült, és azzal a hasonlattal is élt miszerint

aki otthon, a laptop vagy a tévé képernyőjén nézi az körülbelül olyan, mintha az ember egy kád vízben akarna úszni.

A filmrajongók pedig a járvány hozta korlátozások sűrűjében is meghallották a rendező kérését, és aki tényleg látni akarja a filmet, az természetesen moziban nézi meg, ezzel is visszaadva a filmszínháznak azt a presztízst, hogy ott érdemes először megnézni minden alkotást, amit eleve oda szántak a készítők.

Denis Villeneuve ugyanakkor nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy filmje egy szerelmeslevél a mozihoz, amit teljes egészében a Dűne rajongójaként készített, kellő tisztelettel nyúlva az alapanyaghoz. Ez valóban így van, hiszen

a Dűne olyan a sci-finek, mint a Gyűrűk ura a fantasynek, ennek újabb adaptálása pedig ugyanolyan rosszul is elsülhetett volna, mint a Jodorowsky- és a Lynch próbálkozások.

A Dűne első része tényleg egy monumentális alkotás, olyan, amiből egy évtizedben egy szokott készülni. A hatalmas nagytotálok, a grandiózus külső és belső képek, a tömegjelenetek, és az Arrakis sivatagbolygó brutális méreteinek és veszélyeinek folyamatos kihangsúlyozása és előtérbe helyezése mind azt a cél szolgálják, hogy

a néző ott érezze magát ezekben a hatalmas terekben, és reflexből porolja le magát, amikor épp egy homokvihar pusztító valósága elevenedik meg a szemei előtt.

A gyönyörű képek azonban nem lennének ennyire hatásosak Hans Zimmer zenéje nélkül, aki ezért a filmért korábbi alkotótársát, az egyedi látásmódjáról híres Cristopher Nolant és a Tenetet utasította vissza, hogy a Dűnéhez készíthesse el az újabb, tökéletes filmzenét, aminek egyes rigmusai még a film vége után is sokáig visszhangozhatnak a néző fülében.

A film maga pedig tényleg egy ambiciózus vállalkozás, ám Denis Villeneuvenek sikerül megugrania a hatalmas lécet, amit az elvárások támasztottak előtte, és egy

olyan könyvhű adaptációt készített, amire valószínűleg a regény írója, Frank Herbert is elégedetten csettintene.

Igaz, hogy rengeteg információt, ok-okozati faktort, és első látásra érthetetlen szokásokat, sőt, vallásokat kellett két és fél órában érthetővé tennie, szerencsére ezek közül nagyon kevés végezte a vágóasztalon, és minden apró nüanszot frappánsan, érthetően sikerül bemutatnia és elmagyaráznia a regényt nem olvasóknak is. Egyedül a két lábon járó számítógépnek számító mentát-vonal marad kiaknázatlan, ugyanis Piter de Vries és Thufir Hawat karaktereinek részletesebb kibontása sajnos nem fért bele

a hatalmi harcok expozíciója és a Caladan, a Giedi Prime, Saluda Secundus és az Arrakis, valamint az ezeken a bolygókon uralkodó házak viszonyrendszereinek felvázolása mellé, a világmindenséget uraló császár és a Liga pedig mindössze említés szintjén vannak jelen a filmben.

Végeredményben ez rendben is van, hiszen hatalmas az az információmennyiség, amit a Dűne által be kell fogadni, hiszen egy Trónok harca komplexitású történetfolyamról van szó, amely a sajátos szabályrendszerű jövőbeni világban a hatalom természetéről, annak elnyeréséről és megtartásáról szól.

A látvány mellett a történet és a karakterek is erősek a Dűnében,

a rendezőnek pedig olyan impozáns szereplőgárdát sikerült összetoboroznia a filmjére, amit bármelyik A-listás film megirigyelhetne.

Ezekről a színészekről tényleg elhisszük, hogy komoly és felelősségekkel terhelt karakterei egy modern királydrámának és egy felnövéstörténetnek, kezdve Oscar Isaactól, Rebecca Fergussonon és Zendayán keresztül Jason Momoán, Josh Brolinon és Javier Bardemen át egészen Stellan Skarsgårdig, Timothée Chalametről nem is beszélve, aki hitelesen lényegül át az Atreides-ház folyamatosan örlődő örökösévé, akire hatalmas elvárások és a világegyetem sorsának súlya nehezedik. A fremenekről tényleg elhisszük, hogy a sivatag szülöttei, akik a test minden nedvességét képesek felhasználni a túlélésért, és mivel ilyen mostoha körülmények között kénytelenek létezni, egy csepp vizet nem hagynak kárba veszni, emellett pedig elszánt harcosok, akiknek elegük van a folyamatos elnyomásból és szabadon akarnak élni.

Természetesen, ahogy minden mást is, a Dűnét is meglegyintette a polkorrektség szele, de ezek mind olyan változtatások, amik végeredményben még jót is tettek a filmnek:

először is a fremenek háborúját már nem dzsihádként, hanem szent harcként nevezik, hogy ne legyen áthallásos a közel-keleti terroszervezetek aktuális cselekményeivel, másodsorban pedig az egyik szereplő, az ökológus Lyet Kynes nemét változtatták meg (férfi helyett nő lett).

Ez utóbbi változás a regényt nem ismerőknek aztán végképp nem feltűnő, és a film egyik legjobb karaktere lesz a Sharon Duncan-Brewster által alakított ökológus, aki nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy milyen brutális világ húzódik meg az Arrakis homokdűnéi mögött.

A részben Magyarországon forgatott alkotás tehát egyedi a maga nemében,

egy olyan látványfilm, ami a 2009-es Avatar óta nem készült, és amit tényleg moziban kell először látni, és utána is a lehető legnagyobb képernyőn és a legjobb hangrendszerrel.

És ha azt hinnénk, hogy már mindent láttunk, amit a Dűne megmutathat, nagyobbat nem is tévedhetnénk, hiszen a két év múlva érkező folytatás a regény hátralevő, meglehetősen akciódús részét fogja feldolgozni.

Az első részben megmutatott homokférgek és az Arrakis végeláthatatlan homokdűnéi és sziklái tehát tényleg csak a kezdet…