Az orwelli állatfarm visszaköszönése

Emberek és állatok, vagy éppen állatok és emberek, mindegy a sorrend – legalábbis ezt nyomatékosítja George Orwell társadalomkritikaként is értelmezhető Állatfarmja. Hiszen

ki ne ismerné a mű mottóját, hogy „minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”?

És ki ne kötné össze ezt a kommunizmus eszméivel? S habár sok éve már annak, hogy Orwell végleg megpecsételte az „állatfarmokról” való gondolkodást, hatása mai napig rendkívüli a művészetre. Legutóbb Szőcs Zoltán Zörgő marosvásárhelyi szobrászművésznek nyílt kiállítása Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában 60 év az „állatfarmon” címmel. A kiállítás július 25-ig látogatható.

Undor és mámor, mámor és undor, itt a sorrend már nem mindegy, a néző mégsem tudja eldönteni, hogy melyik érzés uralja a másikat. A kiállítóteret körbejárva ugyanis azt érezhetjük, hogy

egyszerre vagyunk benne teljesen a térben, a kiállítótárgyak tengerében, s mégis valahogy teljesen távol áll tőlük.

A tárgyak anyaga is ezt igazolja, hiszen éles határral választotta el őket a művész egymástól:

van amelyik drótból hajlított, van amelyik viszont gipszből kiöntött, így egyes tárgyak már-már beleolvadnak környezetükbe, egyes tárgyakon átlátunk, mégis grafitvonalszerű rajzhatást keltenek.

Nem tudjuk eldönteni, hogy szeretjük-e őket, s talán a maga a művész sem tudja. Ellentétpárok sokasága öleli át a kiállítóteret, amik végső soron azt képviselik, hogy

több a közös az ellentétekben, mint a különbség, így még azt is megkérdőjelezzük, hogy valóban ellentétek-e az azoknak nevezett kettősségek.

Rögtön ahogy belépünk a galériába, szemet szúrhat a Krisztus címet viselő 1999-es alkotás, annak ellenére, hogy egy csupán 10 cm-es, dróthajlításos technikával készült szoborról van szó. Önmagában is megállja a helyét mint elemezhető alkotás – hiszen a keresztények megváltójának, Jézus Krisztusnak az emberi voltát jelképezi, tulajdonképpen a vázát –, mégis egy egészen másik szoborral összemérve nyeri el valódi értékét.

A kiállításon ugyanis a názáreti mellett ezerarcú Buddhát ábrázoló munkával is találkozhatunk, ami viszont tömör, testes, térbe helyezett.

Az anyaguk más, a művészeti elv is más, még a stílusuk is más, az értékük azonban azonos – ezen a ponton az értelmezésnél szabad a gazda.

A tér valódi sztárjai azonban nem az isteni emberek, hanem az állatok. Azok az ösztöni lények, amik ijesztően hasonlítanak ránk. Ezzel játszik még a művész is, beigazolja a tabut, miszerint

mi nem különbözünk olyan nagyon tőlük, csupán fennébb másztunk az evolúciós ranglétrán.

Láthatunk legyeket, bogarakat, kacsákat, a méretük mindegy, lehetnek irreálisan nagyok, vagy éppen életszerűen arányosak, a művész célja úgy is egy: meghökkenteni minket. Ahogy körbejárjuk a kiállítóteret, azt gondolhatnánk, hogy tudjuk mi fog következni, azonban újra és újra meghökkenhetünk naivságunkon.

Nem tudhatjuk, mi a művész következő lépése, ennek értelmében igen meglepő szobrokkal találkozhatunk a következő sarkon.

A szobrok témájukat tekintve feldolgozzák a szexualitást, a spiritualizmust, a társadalmi eszméket. Külön kiemelendő továbbá, hogy a tér kihasználása maximális, még úgy is, hogy a művek maguk nem egymás hegyén-hátán vannak.

Ezt látni kell, hogy érteni lehessen.