Babylon: több mint háromórás kendőzetlen grandiózusság Hollywood első aranykoráról

Damien Chazelle rendező egy üde színfoltja a kortárs Hollywoodnak. Az eredetileg zenésznek készülő, még mindig nagyon fiatal tehetség eddig készült négy filmje mind Oscar-közelbe került – hol hangsúlyosan, hol kevésbé kiemelkedően – második filmje, a Kaliforniai álom (La La Land) pedig a legfiatalabb Oscar-díjas rendezővé tette őt, mindössze 32 évesen. (A díjátadón először tévesen ezt jelentették be a legjobb filmként is, hogy aztán rögtön kiderüljön, hogy mégsem Chazelle filmje, hanem a Moonlight nyerte a legjobb filmnek járó Oscart 2017-ben.)

Chazelle a köztudatba a Whiplash című drámájával robbant be, amiben egy meglehetősen szadista, és egyedi módszereiről ismert zenész-oktató hozza ki a legtöbbet az ígéretes dzsesszdobosból. A J.K. Simmons és Miles Teller főszereplésével készült alkotás 2015-ben öt Oscar-jelölést gyűjtött be, amiből hármat díjra is tudott váltani, köztük a veterán Simmonst is Oscar-díjas színésszé tette. A film sikerének köszönhetően készíthette el Chazelle az újabb ígéretes projektjét, Kaliforniai álom című musicalt Emma Stone-nal és Ryan Goslinggal a főszerepben. A bárzongorista és a feltörekvő színésznő előtt álló kihívások, és a be nem teljesült szerelemről szóló zenés film rögtön 14 Oscar-jelölést kapott (emiatt 2017-es díjszezon egyik legfontosabb alkotása lett),

a több mint egytucatnyi jelölésből pedig hatot sikerült is díjra váltania, és „szinte” a legjobb film díját is elvitte.

Chazelle következő filmje a First Man, Neil Armstrong, az első, Holdra lépő űrhajós családi drámájába, és a holdmisszió részleteibe enged betekintést, ez azonban már nem aratott akkora zajos sikert, mint a fent említett Kaliforniai álom, és be kellett érnie egy Oscar-díjjal a legjobb vizuális effektusokért, olyan blockbustereket utasítva maga mögé ebben a kategóriában, mint a Bosszúállók: Végtelen háború, a Ready Player One, vagy a Solo: Egy Star Wars-történet, ám a többi három (szintén technikai kategóriában kapott) jelölését már nem tudta díjra váltani.

A fiatal rendező ezt követően elkezdhetett dolgozni a több mint egy évtizede dédelgetett nagy projektjén, és visszatérhetett ahhoz a világhoz, ami igazán sokat jelent számára:

új filmjében a Babylonban grandiózus léptékben élhette ki és mutathatta meg a mozi és a zene iránti rajongását.

A több mint három órás alkotásban Chazelle Hollywood első aranykorát, a némafilmek és az akkori sztárok világát, a dekadenciát, a romlást, és a széles közönséget meghódító filmiparban végbemenő változásokat taglalhatta a rá jellemző alapossággal, gyönyörűen megkomponált zenei betétekkel, állandó alkotótársával, és barátjával, a szintén rendkívül tehetséges Justin Hurwitz zeneszerzővel együtt.

A Babylonban semmi sincs elaprózva és elkendőzve, kezdve attól, hogy a nyitójelenetben egy elefánt fossa le az őt szállító járművet a hegyen kitolni akaró egyik munkást, majd folytatódik egy olyan eszement – a húszas évek Hollywoodjának egyik, semmi közepén levő kúriájában zajló – bulival, amit talán a Caligula óta nem láttunk. Itt aztán van minden:

hegyekben, pontosabban polcokon állnak a kábítószerek, fél- és teljesen meztelen táncosok, magukból kivetkőzött színészek, rendezők – egyszóval az akkori szakma krémje – az őket szórakoztató zenészek, és a kedvükben járó személyzet, valamint az első jelenetben megmutatott elefánt is, amit a parti nagy attrakciójának és figyelemelterelésnek is számít.

Ez az orgiába átcsapó hatalmas tivornya olyan képsorokat is felvillant, amin a prűdebb nézők bizony felállnak a moziszékből és elhagyják a termet, de a többség tovább sodródik ebbe a fékevesztett fikcióba, ahová a film egyik főszereplője, a híres színésznővé válni akaró Nellie LaRoy begurul egy lopott autón, és hírességnek adva ki magát, veti bele magát ebbe a miliőbe, hogy végül

átszellemülve hitesse el magával, hogy mindenki őt és az istenadta tehetségét akarja.

A másik oldalon pedig az ünnepelt filmsztár, a Brad Pitt által játszott Jack Conrad érkezik a buliba, akivel mindenki smúzolni akar, mindenki a talpát nyalja, az aktuális felesége pedig éppen elválni készül tőle az elviselhetetlen természete miatt, a legjobb barátja pedig épp egy szakadékba hajtatná az autót amibe szerelmi csalódás miatt zárkózott be.

Ez a meglehetősen kaotikus első szekvencia adja meg az alaphangot a film történéseinek, amit aztán több mint két és fél óra alatt bont ki a rendező emlékezetesebbnél emlékezetesebb jelenetekben. A némafilmek korában járunk, ahol már vannak jól bejáratott filmsztárok, a filmipar pedig ahogy a neve is mutatja, futószalagként működik:

sivatagban felállított szabadtéri stúdiókban forognak párhuzamosan a mozgóképek, statiszták százai háborognak az éhbér miatt, vagy épp beöltözve várják a következő jelenetet, stábtagok, sminkesek sürögnek, forognak, operatőrök, rendezők adnak utasításokat, forognak a kamerák, készülnek a tömeg- és a szűkre szabott jelenetek.

A buli másnapján itt látjuk viszont Nellie-t és Jack-et, két különböző film forgatásán, de míg a férfi a buli utáni, részegen a saját villájának medencéjébe esést követően, rövid alvás után kisimulva érkezik a forgatásra, a nő egy nyomortanyáról – vagyis legalulról – érkezik. Egy dolog a közös bennük: mindketten született tehetségek, akik legyenek bármilyen lelki vagy fizikai állapotban is, ahogy a kamera venni kezdi őket, teljesen átlényegülnek az általuk eljátszott szereplővé,

kérésre sírnak, táncolnak, térdre ereszkednek, sőt, Nellie még azt is megkérdezi az őt instruáló rendezőtől, hogy hány könnyel kéri az adott jelenetet.

És míg Nellie mindenkit lenyűgöz a senkihez sem fogható színészi adottságaival, Jacket a forgatási nap végén már hullarészegen támogatják fel a hegyen, ahol lovagként kell csókolóznia a filmje főhősnőjével, a film csúcsjelenetében, ami egyébként a film harmadik főszereplőjének, a Nellie-be reménytelenül szerelmes Manny talpraesettségének köszönhetően jön össze.

Nem is érdemes ennél jobban belemenni a Babylon cselekményének taglalásába, elég az, hogy a rendkívül hosszú játékidő alatt alapos betekintést nyerünk a filmipar hajnalába, a némafilmek elkészülésének folyamatába, majd abba a forradalmi technológiai újításba, ami kinyírta, pontosabban felváltotta a beszéd nélküli mozgóképet, vagyis

láthatjuk miként nyer teret a hangosfilm a némafilm rovására és színház ellenében, ami a fejlődés mellett a korábbi filmes korszak és az abban sztárolt színészek kultuszának leáldozását is jelentette.

Igazából jelenetek és történetek füzére ez a film, ami ha nem a mozi iránti rajongásról és tiszteletről szólna, akkor könnyen végezhette volna minisorozatként is valamelyik streamingszolgáltató kínálatában, Chazelle azonban nem ismert megalkuvást, és

bár az alkotás görbe tükröt mutat az egykori Hollywoodnak, és kendőzetlenül mutatja be a filmipar kegyetlenségeit a 20-as évektől egészen az 50-es évekig, a Paramount stúdió mégis bevállalta az esetleges újabb oscar-jelölések és díjak reményében, ha már profitra nem nagyon számíthatott az ünnepi szezonban, többek között az Avatar és egyéb aktuális blockbusterek mellett.

Chazelle tehát a korábbi munkáiból kiindulva egy megbízható rendező, és ezúttal is arról van szó, hogy díjakra jelölhető álomprojektet készíthetett el nagy költségvetésből az egyik vezető hollywoodi stúdiónál, az esetleges szakmai díjak reményében. Ezt húzták most keresztbe az Oscar-jelöltekről döntő Filmakadémia tagjai, hiszen majdhogynem ignorálták az alkotást, és

sem magát a filmet, sem pedig Margot Robbie lehengerlő alakítását nem jelölték a fontos kategóriákban, így a Babylonnak be kell érnie a legjobb díszlet, legjobb jelmez és legjobb eredeti filmzene kategóriákban kapott jelölésekkel.

Emellett anyagilag sem áll jól a film szénája, hiszen – bár karácsonykor csak limitált forgalmazásban mutatták be – a 80 millió dolláros büdzséjéhez képest még mindig masszívan veszteséges az épp 30 millió dollárt elérő jegybevételeivel, ami várhatóan nőni fog a díjszezonnak és a széles körű moziforgalmazásnak köszönhetően.

Bár úgy tűnik, hogy a legfiatalabb oscar-díjas rendező ezúttal mellényúlt – a film megosztó fogadtatása miatt is –,

a filmrajongóknak és a mozi szerelmeseinek igazi csemege a Babylon, ami kendőzetlenül mutat be egy letűnt kort, és a mozi intézménye előtt is leborulva tiszteleg.

Az a film, amiért az ember a blockbusterek mellett moziba megy, hogy valami olyat láthasson, olyan kivitelezésben, amit máshol sehol. Igaz, hogy már nem filmen és az úgynevezett gyöngyvásznon, hanem pixelekből összeálló digitális formátumban. De mégiscsak egy lesötétített teremben, más emberek mellett tud könnyes lenni a néző szeme egy-egy megható jelenetnél, tragédia ábrázolásánál, vagy épp a gyönyörűen megkomponált zenére összevágott montázs láttán.

Egyszóval a Babylon is ott a nagybetűs filmélmények között, amire sokan emlékezhetünk majd úgy az évek távlatából, hogy mekkora élmény volt ezt is moziban látni még akkor is, ha történetesen nem halmozták el a legrangosabb szakmai díjakkal. Ettől ez még egy kiváló moziélmény volt.