Berecz András: kibúvik belőlem a bukfencező bolond

– Ki ez a vándor, akit a Csíksomlyói passióban alakít?
– A vándor én magam vagyok. Vidnyánszky Attila nem a lehetetlenre kért meg, hogy én színész legyek, hanem, hogy ebbe a Csíksomlyói passióba magamat hozzam el, énekeimmel, meséimmel kövessem a Megváltó lába nyomát, föl a koponyák hegyéig, egész a kereszt alá. Ezért is vállaltam el, mert különben én nem vagyok olyan hajlékony, mint a színészek.

Én a magam rendezője is szoktam lenni, a magam szerzője is, mégis igazodni kell.

De egy ilyen jó ember, aki beillesztett engem egy ilyen folyamatba, biztonságérzést okoz. Tehát jó érzés volt ebbe beröppenni, mert nekem is vadonatúj, ilyesmit még nem csináltam. Hallottam, hogy egy jó dolog, de nem hittem el. Szerintem Shakespeare-nél is a Hamletben előbb készült el a színészekről szóló rész és aköré írta azt a nyomorú gyilkosságot. És sok titok, amit sejtettem, hogy mi jó ebben a közös játékban, mi a nehéz és mi a jó, az most átélhető lett. Benne vagyok nyakig és boldog vagyok benne.

– Milyen típusú szövegeket hallhatunk a Vándortól az előadásban?
– Az énekeket általában Kájoninak a Cantionale Catholicum-jából válogattam, tehát Csíkhoz köthető ez is. Sokszor ezeknek a 17. és 18. századi dallamoknak megnéztem a szótagszámaikat és beillesztettem régi pentaton gyimesi keservesekbe. Ezért egy különös régi ötvözet jött létre. Ez is örömöm volt. A mesék azok szintén feldolgozások, nem szeretem ezt a szót, de ahol lehetőséget kaptam, rugalmasan oda próbáltam igazítani, ahol a történet tart. Ezeket a tudomány apokrif meséknek mondja. Nem a Bibliában van megírva, hanem a hagyományban sokszor kivirágzott egy-egy bibliai rész. Például Szent Péter csak háromszor árulta el a kakasszó előtt Mesterét, Megváltónkat, de ez olyan jó ürügyet adott a magyar népnek arra, hogy elpáholja a hátán az emberi gyarlóságot, mindenféle árulást és hűtlenséget, hogy szinte nekem fáj. Már szegény Szent Péter teszi fel a kezét, hogy „emberek, valami mértéket kéne tartani!”, De ilyen a fantáziája az embereknek, a közösségeknek, a hagyományoknak.

Ugyanígy, ha megnézzük, Mátyás király is ki tudja, mennyi jót tett ezzel a néppel, és azzal együtt, hogy jó sok adót beszedett, de meg tudta védeni. Nagy országot tett a feneke alá a magyar embernek, becsületet hozott, ide jó volt jönni olasznak, németnek, franciának, de még idetalált a török is, még az is azt mondta, le a kalappal. És mit csinált a magyar nép vele? Annyi mesében körberajzolta, hogy mi az igazság, hogy erre meg már Mátyás teszi fel a kezét holtában, hogy „emberek, talán ennyire nem voltam jó fiú!”. Ez egy etikai kódex. A lelke legmélyéről vall ezekben a mesékben a nép. Ilyen mesékkel állok elő, amelyek a Bibliában nagyon kedvesek voltak ezeknek a sokszor olvasatlan, vagy néha olvasni sem tudó embereknek, és ezeket a kedves történeteket kiszínezték. Például az árvaleányhaj a bujdosó Szűzmáriának a hajába belegyökerezett a kősziklából, mert volt, hogy kőszikla volt a vánkosa neki, el volt hazátlanodva. És ezeket így beleillesztettem a Csíksomlyói passióba.

– Hogyan él együtt a humor ennek a történetnek a tragikumával?
– A jó drámában az összeférhetetlen dolgok egymás mellé kerülnek. Ezt nem tudtam. Ez megint az a lecke, ami rám várt és ha nem mondja Vidnyánszky Attila, nem hiszem el. Ő mondta, hogy egy rendes királygyilkossághoz, hogy hasson, hogy az emberek szívéig elhasson, kell egy részeg kapuőr. Ha nem mond hülyeségeket és nem kezd el röhécselni a közönség, akkor az igazi markolatig ható szavak nem jutnak el az emberig. De aki nevet, az már védtelen, azt lehet megdöfni. És ez a csodálatos a drámában, hogy az össze nem férő, az egymás mellett disszonáns elemek kívánkoznak bele. Ez ha nincs meg, akkor nem dráma.

A középkori spanyol szerzetes templomokban, volt egy különös intézmény, latinul risus paschalis, húsvéti kacagság, vidámság.

Úgy gondolkoztak, hogy a böjtidőben annyi bánat volt már, hogy a húsvéti prédikációt nem a papok tartották meg, hanem mesemondókat rángattak be, bolondos embereket, akik a kocsmában is és a vásárokban, búcsúkban maguk köré gyűjtötték az embereket és bolondoztak. Fölteszem a kérdést: mit érezhetett az a bolondozó ember a megszentelt falak közt? Őt oda meghívták, gondolom kapott valamilyen mazsolás kalácsot, meg kellett becsülje azt, aki meghívta. A humor mettől meddig volt humor? Hogyan tudta kimérni? Nem úgy mint a kocsmában. A végső kérdés: az Isten mosolya hol van? Amikor a megszentelt történetekbe belopjuk a humort, mindig ez a hátsó kérdés kerül előtérbe. Ez korszakos kérdés. Az Úristennek van-e mosolya, vagy csak haragszik erre a világra, oszt mindennek nekiugrik? Nekem ezt lefordítani az én kicsi sorsomra, pont ez, hogy az idiótaságban, a bolondozásban meddig mehetek el, mi az az arány, ami még jó?

– A Vándor kézen fogja a nézőket és úgy viszi magával őket a történetbe.
– Kézen fogja a nézőt Jézus is, Pilátus is, sok mindenki kézen fogja, ez erre, az arra, az ördög is kézen fogja és az is viszi.

Én, a Vándor egy kicsit a csíki ember vagyok, budapesti létemre. Egy kicsit a színpadra a sorsom dobott fel, mert én '79-től ide járok. Akkor jártam ide pünkösdi búcsúra, amikor ha nem is annyian voltak, mint a búcsúsok, de sok besúgó volt. Azoknak áhítat nem volt az arcukon, csak vizslatás.

Én jártam ide, ismertem, emlékszem rá és úgy volt szép, mert az volt az ifjúságom. Ilyen vándorként kerülök én fel, azt is viszem magammal, amit akkor én ott átéltem. Kapom a gyimesi tarisznyát, megfaragott már a pásztor Gyergyóremetén egy szépséges botot, a barátaim hozzák, nyomják a kezembe és azzal indulok el, hogy Jézus lába nyomán végigmenjek. Az mindig megrázó élmény számomra az előadásban, hogy látom Máriát közelről, amikor háttal van a közönségnek és könnyek vannak a szemében.

– Budapesten egy másfajta térben játszották a produkciót, a csíksomlyói helyszín viszont másfajta rákészülést igényelt. Ön hogyan készült a csíki előadásra?
– Úgy készültem, hogy el-eldaloltam a dalaimat. A meséket nem mondtam el, mert nem tudtam, mit húzunk majd belőle, hogy ne ringassam magam semmibe, ne sirassam meg, ha a rendező hármat is kidob, mert ő látja át. Három óra körüli a budapesti előadás és itt annyit nem lehet. Meg a televízió is egyenesbe közvetíti, vágni nem tudnak, nekünk kell vágni. Nehezünkre esik, de meg kell tenni. Úgyhogy nagyon nem ringattam bele magam. Az énekeket elfújtam. Úgy készültem, hogy várom nagyon és örülök, hogy elhozhatjuk. Nem tudom, kinek fordult meg a fejében, hogy ide elhozzuk, de még talán föl sem fogtuk, hogy ez mit jelent. Innen jött és ide most visszajövünk. Hogy erre mi ilyen vakmerőek voltunk, nagy dolog. Az is nagy dolog, hogy nem idejében mutatjuk be, mert a passiók ideje nem most van. Van is, aki itten a szemünkre veti. De ebben épp az az érdekes, hogy olyan passiót mutatunk be, amely a mindennapokban is érvényes. A leghangsúlyosabb rész a mindennapi árulás, hogy hogyan áruljuk el a mi megváltásunkat nap mint nap. Gyávaságból, számításból, valami örök emberi átok súlya alatt. Ettől érdekes. Nem csak amikor a passiók ideje van. Végül is ez színház. Persze, hogy szakrális, és olyan jó, hogy itt Csíkban felkapják a fejüket, hogy miért nem idejében, mert Budapesten ezt már meg sem kérdezik. Itt még van naptári ünnep, ki van mérve az élet a szénacsinálástól a ganézásig minden. A városban összeszalad az idő, mindent csinálhatsz bármikor, föl sem merül ez a kérdés. Milyen jó, hogy itt még rákérdenek.