Bereményi Géza: „Fikciót szeretnék írni!”

Író, rendező, költő, dalszövegíró – Bereményi Géza egy állandóság a magyar kultúrában több mint fél évszázada, amennyiben első novelláskötetének megjelenésétől (1970, A svéd király), valamint Cseh Tamással való együttműködését vesszük kiindulópontnak. Forgatókönyvíróként olyan emlékezetes és nagy sikerű filmeket jegyzett, mint a Veri az ördög a feleségét (1977), a Megáll az idő (1981) vagy az általa rendezett Eldorádó (1989) és A Hídember (2001). Az évtizedek folyamán több novellás- és verseskötetet, illetve regényt is írt.

Magyar Copperfield című, önéletrajzi regénye 2020-ban jelent meg, és igen nagy sikert aratott, jelenleg a folytatásán dolgozik.

Interjúnkat megelőzően egy nappal Csíkszeredában volt egy, az Irodalmi Karaván, illetve a Juhász Anna Irodalmi Szalon és a Petőfi Irodalmi Múzeum jóvoltából létrejött irodalmi találkozó, amelyen meglepetésként megjelent Bereményi Géza egyik unokatestvére, Vetró András képzőművész.

– Hogyan élte meg azt a pillanatot, amikor meglátta a színpadon az unokatestvérét?
– Hát én már láttam életemben őt, de nagy meglepetés ért, mert régen láttam, és nem tudtam, hogy eljön. Úgy tudtam, hogy Kolozsvárott él, de mint kiderült, a közelben valahol műterme van, csak erről nem beszéltünk. Együtt voltunk több órán keresztül, de ő ezt megelőzően küldött nekem egy videófelvételt egy közönségtalálkozójáról: a színpadon az unokája állt mellette, egy kisfiú, aki a derekáig ért, és neki a vállát átfogva, a fejét simogatva beszélt a közönséghez. Ezt úgy küldte el, mintha tanácsot adna, hogy itt ilyen egy közönségtalálkozó, amit ő csinál, mert tudta, hogy jövök Erdélybe. Aztán beszéltünk nagyanyánkról is. Tulajdonképpen az ő apja volt az idősebbik fivér, Vetró Artúr, az én apám pedig Vetró Géza, az öccse. Vetró Artúr maradt Erdélyben, az én apám pedig Magyarországra ment és ott nősült.

De a nagybátyám Budapesten végezte a képzőművészeti főiskolát, szobrászművész lett, aztán Erdélyben nősült meg. Találkoztam vele akkor, amikor Pesten utazott át, de előzőleg voltam nála én is Erdélyben, még egyetemista koromban. Nagyon jó rokonnak bizonyult, és hallottam egy nagyon különös történetet vele, amely a második világháború idején játszódott. Amikor ő főiskolás volt, az ő lakásán, illetve műtermében bujkált egy nő az ostrom idején. Mert ő embereket bújtatott. Ezt a történetet Budapesten hallottam, és éppen akkor egy könyvet írtam egy bujkáló nőről, aki elmesélte nekem ezt a történetet. Ebből írtam a Vadnai Bébi című regényemet, amelyben tehát benne van a nagybácsim, csak nem Vetró néven. Minden szó igaz abban is, akárcsak a Magyar Copperfieldben.

– A Magyar Copperfield című önéletrajzi regényének hogy halad a folytatásával? Be van fejezve, le van adva?
– Az nincs befejezve, dolgozom még rajta. Egészen más, mivel tizenkilenc éves koromban kezdődik, és az egy olyan életkor, mint egy vízválasztó. Az egy másmilyen ember, és ezért egészen más módszerrel és másképpen kell írnom, arra találtam rá nehezen, és zötyögve indult.

– Több interjújában nagyon sokat beszél az emlékezésről. Olyan világban élünk szerintem, amelyben az emlékezésnek ma már nem nagyon van helye, vagy nem úgy, ahogy mi, idősebbek emlékezünk. Ilyen szempontból teljesnek érzi az életművét? Mindent leírt, amire emlékszik, vagy még sok minden van hátra?
– Én nem csak az emlékeimet írom, mert azok már irodalmi anyaggá válnak. Nem csak azok, hanem korrajzok is, és emberi portrék is. Szerintem Dickens is nagyon sokat írt emlékiratokra hivatkozva, de ezt nemcsak a Magyar Copperfield miatt mondom.

Könyveiben szívesen inspirálódik a saját életéből • Fotó: Beliczay László

– Mikor tudatosult önben és Cseh Tamásban, hogy amit letettek az asztalra a hetvenes-nyolcvanas években, az megkerülhetetlen része lett a magyar kultúrának? Nincs olyan élethelyzet, amire valakinek ne ugrana be harmincon felül egy Cseh Tamás-dal... Tudatosult egyáltalán?
– Tudatosult, de egy idő után szakadást okozott kettőnk között ez a tudatosodás. Én az irodalomból menekülve kezdtem el dalszövegeket írni egy rajztanárnak, Cseh Tamásnak, aki indián játékokat játszott társaival a Bakonyban – és ez volt a furcsa benne. Utána elkezdték színházigazgatók és hanglemezgyári ügynökök kerülgetni a Tamást, aki természetesen hozzám utasította őket, mert a dalokban én is jogtulajdonos vagyok, és hogy az én beleegyezésem is kéne neki, ha volna kedve közönség elé állni a dalokkal. Én elutasítottam, és azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó, nem engedélyezem. Tamás egy idő után azt mondta, hogy ő kint marad Párizsban, akkor, amikor együtt elmentünk. Először voltunk Nyugaton, és ott mondtam, hogy akkor én hazamegyek, te pedig maradj itt kint, Tamás. És akkor ő azt mondta, hogy ő szívesen visszajön, hogyha megengedem, hogy színházakban fellépjen. Akkor volt egy beszélgetés, leültem vele szemben a párizsi hotelszobában, és azt mondtam neki, hogy Tamás, neked gyengék az idegeid, megállapodtunk ebben, hogy te nem állhatsz közönség elé, mert akkor jönnek újságírók meg mindenféle más ember, és nem fogod idegileg bírni.

Már összeismerkedésünkkor, az első dalok után megállapodtunk abban, hogy ha bármelyikünk azt mondja, hogy ő már nem akarja tovább csinálni, akkor a másik nem kérdez semmit, hanem bele kell egyeznie.

Akkor Tamás másokkal is próbálkozott, és évek múlva örömmel fogadta, amikor azt mondtam, hogy mégiscsak folytassuk. Ezt körülbelül a rendszerváltás környékén mondtam, és akkor jelent meg az Új dalok, majd utána még néhány.

–  Az előbb említette a rendszerváltást. Abban az időben, 1988-ban forgatták az Eldorádó című filmet, amely a gyermekkori élményei alapján készült. Hogy ment át akkor a cenzúrán az a jelenet, amikor a fiatal szabadságharcos beszél a bérházban összegyűlőknek?
–  Akkor már nem olyan volt a cenzúra. Nem azzal a jelenettel volt a gond, hanem a forgatásra kért tankokkal. A filmben három tank szerepel abban az 56-os jelenetben, és akkoriban a városparancsnokság adta ki a tankokat a filmforgatásokra, természetesen úgy, hogy előtte elolvasták a forgatókönyvet. Az akkori idős városparancsnoknak egy fiatal tiszt volt a tanácsadója, aki azt tanácsolta, hogy

Már forgattam a filmet, amikor ezt megüzenték nekem, másnap lettek volna a tankos jelenetek. Mondta a gyártásvezető, hogy be kell menni a városparancsnokságra és beszélni velük, mondta, hogy Géza, szerezd meg a tankokat, mert tankok nélkül nem lesz jó a film! Bementünk, és akkor bejött a fiatal tiszt és az idős városparancsnok, aki láthatóan semleges volt a kérdésben, nem szólt egy szót se, és a fiatal tisztet egy ráállított megfigyelőnek tartotta. Erre én is hamar rájöttem, hiszen ismertem a rendszert… A fiatal tiszt elmondta ugyanazt, hogy nem adhatnak tankot, mert a katonaságnak baja lehet ebből. Mondtam, akkor nincs film, ezt a jelenetet nem lehet torkolattüzekkel megoldani, anélkül, hogy ne látszódjanak a tankok.

Egy idő után pedig azt mondta a városparancsnok, hogy nem írnám át a jelenetet? Akkor lenne film és lenne tank is, mondta, és nézett. Én pedig ismertem azt a pillantást, és azt mondtam, hogy de, szívesen.

De mondom, holnap lesz a forgatás, nem lesz idő ezt átírni! Írja le a jelenetet, itt és most! – mondta, majd így folytatta: Én beteszem ide a páncélszekrényembe, és ha bármi baj lenne belőle, előveszem, és akkor ön lesz a felelős. Mondom, természetesen! A fiatal tiszt ott még próbált makogni, én pedig írtam egy hamis jelenetet arról, ahogy a lakosok azt kiabálják a fiatal felkelő – újabban forradalmárnak nevezhető – srácnak, hogy azonnal takarodjon. És úgy tettem, mintha az lenne az egész jelenet, és ez nem változtatott semmit, mert a tankok a későbbi jelenetekben voltak. A városparancsnok azt mondta, hogy jó, én el se olvasom, csak beteszem ide, és akkor vesszük elő, ha bármi baj lesz. Nem lett baj.

– Említette, hogy filmmel már nem foglalkozna, csak irodalommal. A Magyar Copperfield folytatásán kívül még milyen más irodalmi tervei vannak?
– Fikciós terveim vannak, mert ezek az írásaim erősen és bevallottan önéletrajzi dolgok. Előzőleg is sokan azt gondolták, hogy az fikció, amikor a saját életemből írtam novellákat, és néha el is tértem a valóban megtörtént dolgoktól. De ha ezt befejezem, akkor nem akarok beszámolót írni a rendszerváltásról meg ilyesmikről, hanem fikciót akarok írni. Szintén korba helyezett eseményeket szeretnék belevenni, tehát más emberek, más életkorok, más nevek, mert nagyon sokféle tapasztalatom volt. Csak egyszer szeretném befejezni ezt, amin most dolgozom, mert tulajdonképpen az egyetemi éveimről van szó, arról, hogy hogyan lettem író, hogyan tagadtam meg utána az irodalmat, és hogyan tértem vissza az irodalomhoz.