Bolyai János: egy lángész, akit elfelejtettünk

Az idei év legnagyobb és talán legjelentősebb erdélyi magyar regénye Láng Zsolt nevéhez fűződik – és természetesen ahhoz a személyhez, akiről szól. Bolyai János, a 19. század nagy erdélyi matematikusa elfelejtve, nagy szegénységben halt meg 1860-ban, korában egy magányos, haragos, frusztrált ember lehetett – az elmúlt másfél évszázadban sok-sok tudományos, illetve szépirodalmi mű is jelent meg életéről és munkásságáról, mégis 2019-ig kellett várni arra, hogy egy igazi, modern regény szülessen róla. Ezt írta meg Láng Zsolt, az kortárs erdélyi magyar irodalom egyik kevésbé mediatizált, de annál nagyobb és sokoldalúbb alakja – a kötet a pécsi Jelenkor kiadónál jött ki, az író az elmúlt hetekben-hónapokban több helyszínen is tartott könyvbemutatót.

Mivel abban a szerencsében volt részem, hogy székelyudvarhelyi könyvbemutatót jómagam vezethettem, illetve az elmúlt hetekben a könyvet is elolvastam, megpróbálom egyfajta összegzést készíteni – bízva abban, hogy a könyvnek hosszú lesz az utóélete. Egy ilyen monumentális és ennyire jól megírt mű ugyanis kritikák, interjúk és recenziók tucatjait érdemelné ki nemcsak az erdélyi, hanem az anyaországi irodalmi „szakma” részéről is.

Láng Zsolt műve nem vitat, nem rombol mítoszokat, nem cáfolja mások Bolyai-képét – ezt az író a székelyudvarhelyi könyvbemutatón is kihangsúlyozta, s a könyvet végigolvasva is ez az élmény maradt meg bennem. Nem átír, hanem megír, az irodalom eszköztárával mutat be egy embert, egy személyiséget, annak környezetét, életét – mentesen mindenféle pátosztól és valóságtól való elrugaszkodástól. Láng Zsolt a saját maga, vagyis a könyv megírásának történetét is beleírta a Bolyaiba. Azt a Svájcban töltött időszakot, amelyet írói ösztöndíjjal töltött abban az országban, amelynek több érdekességére is rávilágít a könyv lapjain. Borzasztó bizarr módon majdnem tanúja egy gyilkosságnak, a rendőrségi nyomozás részei is megelevenednek a könyv lapjain – viccesen fogalmazva egy picit krimi is a könyv néhány része, no meg természetesen történelem. Láng Zsolt a Bolyai életéről szóló adatokat, eddigi ismereteinket is zseniálisan fűzi irodalommá – például az apjával való legendásan rossz viszonyára is többször „rámegy”, az egyik legszebb rész ezek közül ez: „Apjának is volt egy saját formulája, amely prímeket eredményezett, büszkén mutatta neki. Ő ránézett a képletre, és kiszúrta, hogy ha 67-et helyettesítenek be, akkor a végeredmény nem prímszám. Apja szája legörbült, napokig haragudott rá. De aztán kiengesztelődött, és egy távcsővel lepte meg, megmutatta a Fiastyúkot, és nevetve magyarázta, hogy szabad szemmel pusztán hat csillag látható, de ha távcsővel nézzük, akkor ezernél is több. Apja mindenféle lencséből tudott távcsövet szerkeszteni, méghozzá percek alatt. Kitalálta, megtervezte, kiszámolta, lerajzolta, haja közben előrehullott, függönyt vonva arca elé, szabadon hagyva inas nyakát.

A Teleki Tékában őrzött kéziratgyűjteményt Láng Zsolt egy pendrive-on vitte magával Svájcba – a több mint 12 ezer oldalnyi kézirat ugyan megmaradt nagy összevisszaságban, de a szerző szerint volt olyan idő, amikor a papírokkal éppen ablakot töröltek, vagy pipára gyújtottak. Sajnos nagyon-nagyon jellemző ez a mai világunkra és az elmúlt évtizedekre, évszázadokra: előbb nem becsülünk meg valamit vagy valakit, aztán történik valami, ezt követően pedig istenítjük, ajnározzuk az embert, a szellemi örökségét. Mindezt úgy, hogy életében lenéztük, megvetettük, nem segítettünk rajta – hirtelen csak József Attila ugrik be, de sorolhatnánk.

Láng Zsolt nem „helyreteszi” Bolyait. Láng Zsolt olyan regényt írt, amelyet szerintem évtizedek múlva is fel fogunk lapozni megérzésem szerint, természetesen csak akkor, ha lesz akkor Erdélyben vagy a Kárpát-medencében olyan értelmiség, amelynek fontos lesz még az, hogy néhány évtizeddel korábban, egy adott korszakban milyen könyvek jelentek meg, és azok mit tartalmaztak.

A Bolyai megér többszöri olvasást is – ha csak ott van a polcon, néha vegyük le, üssük fel találomra a vaskos kötetet, mert szédítően szép és jó az írás benne.

„A szoba sötétjében előttük lebegett a rajz, nem tudták levenni róla a szemüket. Hosszan bámulták,  aztán egymás felé fordultak, és szinte egyszerre kiáltottak fel, annyira egyértelmű volt minden. Nem létezhet képlet ezek nélkül a lapos körök nélkül. Nem lehet leírni a legfontosabbat pusztán ezekkel a tétova karikákkal. Az időben minden együtt van, a létező és a nem létező is, a térben kizárólag a létezők vannak. A létezők között fennálló viszony teremti meg a tér formáját. A viszony természetét ellenben a létezők és a nem létezők közösen határozzák meg.”

Nem írok ide olyan közhelyeket, hogy a Bolyai egy nehéz olvasmány és nem kötelező, és csak az olvassa el, aki így meg úgy. Nem. Bolyai János ugyanis élete nem film, nem kalandregény – annyira nem, hogy Láng Zsolt szerint is „mondjuk Tarr Béla” készíthetne filmet belőle. Annak idején Németh László írt drámát a két Bolyairól, de az állítólag teljesen más, mint a mostani Bolyai-képünk. Egy személyiség, aki a Világtant szerette volna megírni, az életet, magát az emberi életet leírni. Nem sikerült neki, de nem is volt egyedül ebben, ezzel a szándékával. Láng Zsolt a róla szóló könyvet írta meg, mi pedig lehetőséget kaptunk arra, hogy rajta keresztül beleláthassunk – parafrazálva egy filmcímet – egy csodálatos elme ragyogásába.