Botházi Mária: az erdélyi nő olyan, mint más, csak ő erdélyi

A székelyudvarhelyi születésű Botházi Mária a Tamási Áron Gimnázium Ébredés diáklapját szerkesztette még a kilencvenes években, majd újságírói szakon diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Napi- és hetilapos, valamint online szerkesztőként és publicistaként dolgozott a Krónika kultúrarovatánál, a Transindexnél és az Erdélyi Naplónál, jelenleg pedig oktat és a Főtér.ro publicistája.

– Mikor látta először a magazint? És akkor milyen benyomást keltett önben?
– A legelső lapszám megjelenésekor. Nagyon kíváncsian és izgatottan vártuk, emlékszem, elemeztük is a diákokkal az egyetemen egy lapszerkesztésórán. Hideget-meleget egyaránt kapott tőlünk a lap akkor, de alapvetően tetszett mindenkinek.

– Esetleg beváltotta a hozzá fűzött reményeket vagy előítéleteket?
– Előítéleteim nem voltak, hacsak az nem, hogy úristen, miből fogják ezt fenntartani. Ismerve és tapasztalva a folyamatos kínlódást, ami a lapkiadással jár manapság, nem jósoltam volna nagy jövőt egy nyomtatott kiadványnak sem. Most meg azt látjuk, hogy kialakult olvasótábora van a Nőilegnek, gyökeret vert, sikertörténet a mi kis régiónkban. Nemcsak hogy beváltotta, hanem túlszárnyalta a hozzá fűzött reményeket. És ezt a tartalom ismeretében is mondhatom: ezen a nyáron ugyanis át- és újraolvastam a lapszámokat. Nagy élvezettel tettem, és nemcsak én, hanem a körülöttem lévők is. Voltak olyan délutánok az egyik családi találkozón, hogy öt különböző korú és nemű felnőtt az elöl hagyott Nőilegeket bújta elmélyülten a teraszon. Ebből mindjárt arra következtethetünk, hogy jókat olvastak benne, hát nem?

– Miért döntött úgy, hogy elfogadja a felkérést és a magazin főszerkesztője lesz? Milyen reményeket fűz ehhez az együttműködéshez?
– Mert nagyon érdekelt, és mert úgy éreztem, meg tudom csinálni, hogy olyan nekem való feladat ez. Hátha így lesz. Mindig nagyon szerettem volna magazinnál dolgozni, de Erdélyben erre nem sok lehetőségem adódott. Úgyhogy nagyon örültem a felkérésnek. Persze sokat rágódtam is, mert sokat kell majd dolgoznom és többfelé, de hát akkor kell dolgozni, amikor van, mit. A reményeimről nem sokat tudok mondani, azon túl, hogy remélem, menni fog a dolog. Ennél tovább nem gondolkodtam, de ennyi már bőven elég lenne.

– Dolgozott már ilyen, akár rendhagyónak is nevezhető szerkesztőséggel? Hogyan látja, mi ennek a kihívása?
– Ilyennel még nem, de rendhagyó szerkesztőséggel már többel dolgoztam. Két nagy kihívását látom ennek a munkatípusnak. Egyrészt hogy nem fogunk hétről hétre személyesen találkozni, hanem csak virtuálisan egyeztetünk, hisz a Nőilegnek Erdély-szerte vannak munkatársai.

Ez a virtuáliában kevésbé lehet így, de volt már ilyen munkában részem, és nagyon jól működött. A Krónika kulturális rovatvezetője voltam a kétezres évek elején, amikor még inkább csak telefonon lehetett tartani a kapcsolatot a tudósítókkal, naponta beszéltünk, ismeretlenül is jól ismertük egymást, remekül elvoltunk, de akár évekig nem találkoztunk. Aztán amikor igen, és rácsodálkoztunk egymásra, hát az nagyszerű volt, borultunk egymás nyakába szeretettel. A másik kihívás, hogy senkinek nem főállása a Nőileg a munkatársak közül, hasonlóval is találkoztam, az Erdélyi Naplónál, ahová sok külsős írt anyagokat.

Ez a fajta munkavégzés azért nehezebb, mert nehezebben kérhető számon a munka, gyakran nehezebben tartható a kiegyensúlyozott ritmus, sok minden borulhat az eltervezetthez képest, mindig kell egy második tervnek lennie. A gyors reagálóképesség, az emberség, a baráti együttműködés, a bizalom, az együttérzés, a becsület viheti az így dolgozó szerkesztőségeket előre.

– Hogyan látja, van létjogosultsága egy erdélyi női magazinnak? És van-e jövője?
– Ez nem is lehet kérdés. Szükségünk van a könnyedebb hangvételre, az emberibb, hétköznapibb témákra a médiában, szívesen olvasunk saját valóságunkról.

Arról a valóságról, amely túlmutat az untig ismert, gyakran elvont, semmitmondó politikai-közéleti-gazdasági sajtótémákon.

A mi hétköznapi valóságunk ugyanolyan, mint a többségi embereké, ugyanúgy telnek a napjaink, ugyanúgy kelünk fel és fekszünk le, ugyanúgy szeretünk szeretni, öltözködni, szépítkezni, érezni, gondolkodni, főzni, dolgozni, ismert emberek életéről tudni, és így tovább, csak ez kevéssé hangsúlyos a médiánkban. Az univerzális témák erdélyi megvilágítása, honi kontextusba helyezése mindaddig érdekes lehet, amíg van kontextus. Bízhatunk hát a jövőben, az már rajtunk múlik, hogy miképpen tudunk adaptálódni hozzá.

– És hogyan látja, van olyan, hogy erdélyi nő? Ki és milyen ő? Miért kell, vagy kell-e különbséget tenni az erdélyi és a magyarországi nő között? Vagy ez csak sztereotípia?
– Hogyne volna erdélyi nő! Pont olyan, mint az amerikai, francia, cseh, lengyel és magyarországi nő, csak ő erdélyi. Kicsit másképp főz, kicsit másképp kénytelen háztartást vezetni, kicsit másként és máshonnan öltözködik, kicsit más körülmények között és más fizetésért dolgozik, de ugyanúgy pár kilóval több vagy kevesebb, mint lenni szeretne,

ugyanúgy érez, hisz, tagad, bízik, kételkedik, nevel, ugyanúgy keres példaképet és boldogságot,

és valószínűleg ugyanolyan következtetésekre jut a létről élete különböző szakaszaiban. Én nem tennék különbséget erdélyi és magyarországi nő között semmiképp, mint ahogy a magyarországi magyar és erdélyi magyar irodalom között sem tennék például. A kulturális keret és a lényeg ugyanaz, csupán a kontextus, a környezet eltérő némiképp.

– A Mutass jó példát! program apropóján: ön szerint miért fontos ez a kezdeményezés? Mi lehet ennek a hozadéka?
– Éppen azért találom nagyszerűnek a programot, amiről fentebb is szó volt: önnön valóságunk megismerése okán. A programmal olyan emberekre irányulhat a figyelem, akik egyébként sosem lettek volna a nyilvánosságban láthatók, holott érdemeik gyakran sokkal jelentősebbek lehetnek, mint a gyakori médiaszereplőké. Kicsit újító diskurzus ez a médiánkban, más hangok, más életek tűnnek elő általa. Ugyanakkor engem az is érdekel, hogy mi van a példaképeken túl: a példamutatás mögötti valóság pőresége, de ez talán már nem ide tartozik.