„Szabadíts meg engem!” A Presser-könyv és a Barta-film

„Bartával három és fél év jutott összesen, de az meghatározó időszak volt. Nemrég mutatták be a róla készült dokumentumfilmet, amelyben én is megszólalok. A rendező, Hajdú Eszter rengeteg anyagot mutatott Tomiról, ami előhívott számos sztorit a könyvhöz” – mondta Presser még tavaly ősszel a Fideliónak, amikor megjelent az önéletrajzi könyve.

Presser nemcsak a Locomotiv GT „állandósága” volt, hanem a magyar színházi élet megkerülhetetlen alakja is, és olyan könyvet tett le tavaly ősszel az asztalra, amit hatalmas élmény olvasni és böngészni, illetve zenéket melléhallgatni. Azért is nagyon különleges ez a könyv, mert nem kronologikusan megy végig Magyarország egyik leghíresebb pop-rock- és színházi zenészének eddigi életén, hanem kicsit összevissza, rendszertelenül mennek a történetek. Presser könyve ugyanis sztorikból áll össze, igen olvasmányosan, vagányul elmesélve – feltűrul előttünk a híres zenész világa, a Klauzál tértől a tokiói Yamaha-fesztiválig, a lengyelországi és romániai turnéktól az 1992-es „búcsúkoncert” sorozatáig, a Bummm! lemez különleges felvételéig és megjelenéséig (1973).

Történetek, emlékek, szösszenetek, pillanatok – fogyasztani kell ezt a könyvet, mert NAGYKÖNYV.

A másik különlegessége, hogy a könyvet tényleg Presser maga írta – a zenészek, színészek, művészek általában egy szerkesztő, egy író segítségével ír(at)ják meg az önéletrajzi könyveiket, ez itt nem így történt. „Pici bácsi” nemcsak leírta az elmúlt hetven év történéseit az életéből, hanem rengeteg dokumentumot, fotót, számlát, igazolványt, papíron levő dalszöveget „csatol” ezekhez a könyvben. Tényleg nem egy egyszerű és pár napra való olvasmány, ezen nem lehet végigrohanni csak úgy – kellemes, nyugalmas délutánok, esték kelle(né)nek ehhez a könyvhöz, kísérőzenének pedig Presser musical-jei, szólólemezeinek dalai, másoknak írt szerzeményei szükségeltetnek, s ezeket a könyvben a megfelelő QR-kódokkal ajánlja is a szerző. És természetesen a Locomotiv GT életművét, mert ez a zenekar az, amelyet a hetvenes évek óta az egész magyar nyelvterületen ismernek – mást ne mondjunk, 1977-ben koncerteztek Brassóban is, aztán Presser, valamint Somló Tamás a rendszerváltás után többször szólóban is játszottak nálunkfelé, aztán 2007 nyarán a Félsziget fesztiválon lépett fel az akkori LGT (Presser Gábor, Somló Tamás, Karácsony János és Solti János).

Presser a könyvben is többször kitér Barta Tamásra, aki az LGT első korszakának gitárosa volt, 1971 és 1974 szeptembere között – az akkor 26 éves zenész az együttes amerikai turnéját követően nem jött haza Magyarországra, hanem Los Angelesben maradt, megnősült. „Szabadíts meg engem / attól, ami mindig fáj, / szabadíts meg engem / attól, ami újra vár!” – hangzik el többször a Hajdu Eszter rendező által 2019-ben elkészített Siess haza, vár a mama című dokumentumfilmben. A film körül jelenleg is áll a bál, hiszen Barta halálának körülményei máig tisztázatlanok, és az alkotás egy kicsit megint „belenyúl” a témába – ez verte fel a port, de a film alapvetően nem erre épült, hanem a zenész és édesanyja szívszorító kapcsolatára, viszonyára.

Az Amerikában maradt zenész és édesanyja ugyanis azokban az években magnókazettákon „leveleztek”, ezek a felvételek fennmaradtak – Barta Tamás örököse ugyanis Hajdú Judit, a film rendezőjének édesanyja, Judit a 2008-ban elhunyt Friedmann Edit (Tamás édesanyja) fogadott lánya. Ebből a sok-sok órányi hanganyagból áll össze a film gerince, anya és fia kapcsolata – a hangfelvételek teljesen eredetiek, az ember kihallja belőle azt a szomorúságot, azt az igen mély bánatot, amit az anya érez, illetve Tamás súlyos vívódásait.

Utóbbi néha nagyon vidám, elszánt és motivált, hiszen Amerikába kerülése után sikerült az álmait megvalósítani – igaz, hogy a hazai nagy LGT-sikerek után ott csak egy átlagos session-zenész lehet, de kezdetben mégis kitűnően érzi magát. Utólag érezhető, hogy valamennyire naiv – és lehet, hogy a vesztét is ez okozta. Azonban édesanyja, Friedmann Edit néni hangja, vívódása, sírása a hangfelvételeken a legmegdöbbentőbb – annyira, hogy amikor végre kijut a fiához Los Angelesbe, a hangok nélküli fotók nagyon beszédesek...

Kegyetlen sors az övé, de mondhatni azt is, hogy tipikus huszadik századi kelet-európai sors.

Egy asszony, akinek a második világháború alatt az összes hozzátartozója elpusztult a haláltáborokban, férje (Tamás édesapja) pedig 1974-ben betegségben hunyt el – fia pedig 1974 őszén nem jött haza Amerikából, ahol hét év múlva meghalt. Az asszony, aki kétszer veszítette el a fiát.

Főleg a film elején és végén igen különleges felvételeket, fotókat láthatunk a zenekarról is, illetve Barta Tomiról, aki igazi rock and roll arc volt a hetvenes évek elején, Magyarország egyik legjobb és legismertebb zenésze. Azok a képek, a világos, szűk trapézfarmert, színes nyitott inget viselő, Gibson gitáron játszó, nemcsak a refrénekben éneklő Bartáról egyszerűen lehengerlőek, abban az időben maga Keith Richards vagy Jimmy Page sem nézett ki „rockandrollabbul”.

A film hihetetlenül jó és remek korrajz a hetvenes évek Magyarországáról, arról a korról, amely szinte senkinek nem bocsátotta meg a disszidálást –

nem voltak pardonok, hanem büntetés, börtön és megbélyegzés járt érte (távollétében Bartát is szabadságvesztésre ítélték).

Két mellkasi lövés vagy két fejlövés? – ez a kérdés maradhatott meg sok nézőben, ugyanis Barta halálának körülményeit a film sajnos még jobban összezavarja. 1982. február 16-án az akkor 33 éves Barta Tamást két lövés érte otthonában. Azóta sem derült ki pontosan, hogy öngyilkosság vagy gyilkosság történt-e, hivatalosan az előbbit állapították meg a hatóságok.

A filmet pont az az ember (Barta akkori üzlettársa, a ma is Los Angelesben élő Fekete Barna) akarja letiltatni, aki szerepel benne, az interjú szerint az ő fegyverével követték el a gyilkosságot – és Fekete szerint a film úgy mutatja be őt, hogy rátereli a gyilkosság gyanúját. Napok óta sokat gondolok arra, hogy ha a gyilkossági szál és annak utóélete, elbonyolódása nincsen benne a filmben (vagy csupán egy mondatban említik a végén), talán maga az alkotás is sokkal jobb és még maradandóbb élményt okozott volna. De lehet, hogy nincs igazam. Abból biztosan nincs, hogy ne okozott volna maradandó élményt.  

A Siess haza, vár a mama című dokumentumfilmet február 16-ig ingyen lehetett nézni több felületen is, legálisan, utána levették, elképzelhető, hogy bírósági ítélet fog rendelkezni a teljes letiltásáról – mindenesetre kis kutakodás után több helyen is rá lehet akadni, fizetős vagy illegálisan feltöltött formában is. A film utóélete egészen rendkívüli, hiszen a gyilkosság gyanúja nagyon izgalmassá teszi – ez a beszélgetés a rendezőnővel, illetve Presser Gáborral még jobban elmélyíti a történetet, illetve ez az interjú is.

A filmben elhangzó dalok, a Szabadíts meg és főképp a Vallomás így, ebben a kontextusban nagyon szívbemarkolóak – nem vallom be, hogy hányszor szorult el a torkom a másfél óra alatt. Mind a könyv, mind pedig a dokumentumfilm folytatása következik, erre utalt többször Presser Gábor is, illetve Hajdú Eszter filmrendező is – mit mondjak, roppant kíváncsian várom mindkettőt és nagyon remélem, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

(Presser könyve, 520 oldal, Helikon könyvkiadó, 2020)

(Siess haza, vár a mama, dokumentumfilm, rendezte: Hajdu Eszter, 2020)