Egy nap se múljék el vonás nélkül: a világjárványban is megtalálta a lehetőséget Balázs József festőművész

– Milyen kihívást jelent a koronavírus-járvány a művészetére és a mindennapjaira?
– A koronavírus-járvány olyan értelemben hozott változást az életemben, hogy szomorúbb lettem. Ez azonban nem tudom, hogy mennyire és mikor fog érződni a munkáimban. Nagyon sokszor megtörtént, hogy a műteremben nem tudtam dolgozni addig, amíg nem jártam egyet a faluban, és nem kávéztam a barátaimmal, ismerőseimmel. Így töltődtem fel, majd visszajöttem a műterembe, és jó lendülettel tudtam dolgozni. A koronavírus ezt megakadályozta. Egyébként a festészetemben még nem jelent meg eddig ennek a kérdésnek a formavilága, egyébként sem tartom „nagy ötletnek” ezzel a témával foglalkozni.

Rádiót sem hallgattam szívesen, mert ott mindig csak a pánikkeltéssel találkoztam. Kerültem a rossz híreket és azok hallgatását. Inkább zenét hallgattam, előszedtem a régi műveimet, amelyekkel nem voltam megelégedve, és újrafestettem vagy kijavítottam azokat. Erre az időszakra úgy tekintek, mint egy meditációs időszakra, amely szintén hasznomra vált. Megpróbáltam ebből az egész negatív élethelyzetből kihozni azt a pozitívumot, amit ki lehetett egyáltalán. És ezzel bizony olyan értékekre ismertem rá, amikre azelőtt nem is gondoltam. Rájöttem például arra, hogy sok időt megtakarítok azzal, ha kevesebb időt töltök társaságban. Annál több idő jut a műteremre. Különösen, hogy nyugdíjas is vagyok, most már főállású festővé lettem. Ha az ember nem találkozik senkivel, akkor nincs, akitől elkapja a fertőzést. A nyírfáktól nem kapsz koronavírust, sem a fenyőktől. Úgyhogy az ember a természetben nagyon jól érezheti magát, és legfőképpen szabadnak.

– Hogyan gondol vissza a kezdetekre, festői munkássága kezdetére?
– Egy festő életérzését, életfelfogását a gyermekkor befolyásolja leginkább. De nemcsak a festőét, hanem minden művészét! Megfigyelhetjük ezt az életrajzok tanulmányozása során. Az, hogy milyen művész válik valakiből, nagyon függ attól, hogy milyen gyermekkora volt. Nekem hála Istenek szerencsém volt, nagyon színes, szinte mesebeli gyermekkorral áldott meg a Jóisten. Ugyanakkor egy nagyszerű festőművésznek, Sövér Eleknek is sokat köszönhetek, ő szintén gyergyóalfalvi születésű volt; ötödik osztályos koromtól kezdve tanított, és indított el a pályán. Nemcsak elindított, hanem később is szemmel tartotta és támogatta a tevékenységemet. Tanácsokat adott, befolyásolta a szellemiségemet. Kolozsváron végeztem a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Az egyetem elvégzése után hazajöttem, és itthon rajztanárként helyezkedtem el. Műtermem is itthon van. Sajnos, az iskolai oktatás elég sok időt elvett tőlem. Állandó kételyek között vergődtem: a tanár tartozik-e a festőnek, vagy a festő a tanárnak? Mire kell több időt és energiát fordítani? Voltak időszakok, amikor úgymond „hétvégi festő” lettem. Nagyon kellet vigyáznom arra, hogy ne teljen el egy nap sem vonal nélkül. „Nulla dies sine linea”, azaz egy nap se múljék el vonás nélkül, ahogy mondták a reneszánsz festők egykor.

– Ha kevés volt az idő, hogyan találta meg mégis az összhangot?
– Hát bizony ilyen körülmények között nagyobb lélegzetű munkához az ember nem nagyon tudott hozzáfogni. A legkézenfekvőbb eszköz, amivel ilyen körülmények között festeni lehetett, az a pasztell volt: nem igényel sok időt, az ember pillanatok alatt oda tudja készíteni a papírt, a festéket, és rögtön lehet dolgozni. Pár óra alatt létre lehet hozni egy alkotást. Hogy mit festettem pasztellel? Arcképeket, amik különben is mindig kedvenceim voltak.

Minden arcnak van mondanivalója, és lélektanilag is nagy kihívást jelent. Ha sikerült megragadnod, kifejezned egy karaktert, akkor mondtál valamit.

Tehát minden egyéniség, minden ember egy külön kuriózum. Azért is szerettem arcképet festeni, mert a környezetem csak ebből állapíthatta meg, hogy „mit tudok”, és rácsodálkozhatott a műveimre anélkül, hogy amolyan kommersz, azaz kereskedelmi jellegű képeket pingáltam volna. Bizony a visszajelzés is segít abban, hogy az emberben a lelkesedés megmaradjon. Ehhez, hála Istennek, hozzájárultak az alkotótáborok, ahol időnként feltölthettem az „akkumulátoraimat” ezen a téren. Ugyanakkor az arcképeken kívül nagyon szívesen festettem tájképeket is, nemcsak pasztellel, hanem akvarellel és olajfestékkel is. De ezek a munkák körülményesebbek. Egy pasztellkréta sokkal könnyebben használható „terepen”. Megfigyelhetjük a székely festőnket, Nagy Istvánt, aki egész életművét lényegében pasztellel alkotta meg. De megemlíthetnénk másokat is. Tematikai szempontból a fő „vadászterületünk” Sövér Elek mesteremmel a gyergyóalfalvi Nyíres volt. Valamikor a múlt rendszerben nemzeti parkként, védett területként volt nyilvántartva.

– Mit nevezne meg kedvenc művészeti irányzataként?
– Nem egyszerű a kérdés, mégis érdemes beszélni erről. Művészetem során soha nem törekedtem arra, hogy újítsak. Nem hiszem magamról azt, hogy én vagyok az, aki irányzatot fog meghatározni. De azt sem, hogy engem fogságában tarthat egy már meglévő irányzat, legyen az bármilyen, régi vagy modern. Olyan stílusban születnek a képeim, amilyent „kifekszik” az éppen aktuális tartalom, a mondanivaló!

Például az arcképnél, amennyiben egy idős és elcsigázott embert festettem meg, akkor inkább expresszionista lett a mű. Ha pedig egy olyan egyéniséget, mint például Hajdó István esperes, akire felnézett az egész környék, és meghatározta Gyergyószentmiklós szellemiségét, akkor inkább klasszicista jellegű festmény született. A tájképeknél is hasonlóképpen. Igyekeztem a látványt megragadni, és kifejezni a lehető legmagasabb szinten. Ez volt az egyedüli törekvésem. Nagy érdeklődéssel vettem olyan témákat ecsetvégre, amik összefüggtek a népi hagyományokkal és szokásokkal. Olyan hagyományokat is igyekeztem megfesteni, amelyek már múzeumi értékkel bírnak, vagyis néprajzi értéket képviselnek. Megfestettem azokat a kaszásokat, akiket ma már nem vagy ritkán látsz a mezőn, mert mindenki géppel dolgozik. Festettem hangulatokat, különböző ünnepi jeleneteket, amiket nincs honnan lefényképezni, mert csak gyermekkoromban láthattam azokat. Ezek az életképek a festészetem egyik fontos részét képezik. Az absztrakt vagy félabsztrakt festmények készítésénél nagy a szabadságérzet. A festő ebben a stílusban tudja igazán magát elengedni. Ebben a helyzetben nem kötnek a szabályok és a stílusjellemzők.

– Ekkora élettapasztalattal a háta mögött mit javasol a fiatal generációnak?
– Azt, hogy szeressék mindennél jobban nemzetüket, amelyet Szent István a Boldogasszonynak oltalmába ajánlott. Ragaszkodjanak minden áron kereszténységünk értékeihez, ne hagyják azokat meggyalázni, illetve minden erejükkel azért küzdjenek, hogy ne csak az egyéni életük legyen sikeres, hanem a közösségé is, amelyben születtek, és amelyhez tartoznak. Egyetlen mondattal: „őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha”.

A szerző egyetemi hallgató, szakmai gyakorlatát a Székelyhon napilapnál végezte.