Ezt (is) adják az erdélyi szerzők nőnapra

A kétszáz évvel ezelőtt született Jókai Mór már nem érte meg a női egyenjogúság és a nők emberi jogait ünneplő 1917-ben bevezetett nemzetközi nőnapot, ennek ellenére biztosan tudná, hogyan tenné szebbé legkedvesebb női családtagjainak ezt a napot. Mi erdélyi szerzőket kérdeztünk: ezúttal Bálint Tamás költő, Miklóssi Szabó István író és André Ferenc költő írnak arról, hogy ők hogyan figyelnek a nőkre, s az irodalomból milyen női karaktereket ismerhetünk.

Bár nem nyári, hanem tavaszi napra vonatkozik a kérdés, Shakespeare XVIII. szonettje kihagyhatatlan ziccernek tűnik. A kevésbé kézenfekvő alkotásokból viszont rögtön Baudelaire jut eszembe és A romlás virágai, vagy Márai és Eszter hagyatéka, Anna Karenina, Édes Anna, Éva alakja Madáchnál, és nem is tudok csak a szépségre gondolni, inkább a női sorsok, az erős személyiségek, a tragédia, a tudásvágy, az átalakulás, a női titokzatosság egyvelege egyszerre jelenik meg előttem.

Nem is érdemes csupán a múlandó fizikai szépségre koncentrálni, a lélek finomsága, az erő, a rejtett mélységek sokszínűsége érdekesebb.

Ha pedig egy közös nevezőre szeretném kifuttatni a gondolatmenetet, akkor Fermina Dazaval zárnám a sort, a Szerelem a kolera idején nőalakjával. Rendkívül összetett és realisztikus karakter, nem idealizált szépségként jelenik meg: fiatalon törékeny, megközelíthetetlen, romantikus figura, de az idő előrehaladtával érett nővé, majd idős asszonnyá válik, és Márquez ezt a folyamatot mindevégig lírai érzékenységgel ábrázolja. Mivel egyre több hercegnő vesz körül, egyre jobban fel kell kötnöm a madzagot, hogy ne okozzak nekik csalódást, és nem csak egyetlen napon, hanem állandóan, az év minden napján: szerintem főzök nekik valami különlegesen finomat, az mindig beválik!

Miklóssi Szabó István: Úgy általában a nőkről

Rettenetes. Mármint általában a nőkről írni. Murakami Haruki japán írótól kérdezték, hogyan sikerül annyira jól ábrázolnia a női karaktereit. Azt válaszolta, erről nem is tudott. Nekem akkora szerencsétlenség nőkről írni, mint bányásznak a bányaomlás, pont akkor, amikor öklömnyi gyémántot talál a hegy gyomrában.

Rettenetes volt, amikor megkértek, írjam össze azokat a szépirodalmi alkotásokat, melyek szerintem a leginkább érzékeltetik a női szépséget. Egy sem jutott eszembe. Az viszont tüstént, hogyan fogok írni a nőkről ebben a polkorrekt világban, ahol a nőket nem szabad nőiesíteni, a férfiakat férfiasítani, fordítva meg Isten bocsássa meg, Szodoma és Gomora ésatöbbi.

Rettenetes érzés volt, mert bevallom, azonnal Jules Verne jutott eszembe, akinek női karakterei bizony küszködnek némi kihívással.

Mesélő Gyulánk általában arra korlátozta női szereplőit, amit az akkori korszak szelleme megkívánt: szelídek, szépek, erkölcsösek, együttérzőek, önfeláldozóak legyenek, úgy általában egyformák, sekélyesek. Történetet nem vezetnek.

Elmondható, Gyulánk aligha feminista, holott a feminizmus előhulláma már a 17. században megjelent, igaz, első ténylegesen szervezett hulláma a 20. század első felében jelentkezett. Tehát nem ajánlhatom Verne műveit a női szépség érzékeltetésében.

Rettenetes volt a második szerző is. Hermann Hesse Nobel-díjas szerző női ábrázolásai jutottak eszembe, akik

mindig elérhetetlenek, törékenyek, akárcsak Verne regényeiben, egy sem mosogat, netán ringat gyermeket, bármi. Sőt filozofál, egyfajta be nem teljesült anyai szerepet játszik, idea.

Ebből nem lesz gálickő, mondom magamnak, ha ilyen irodalmi alakok jutnak eszembe a témáról, akkor talán jobb félretenni a pennát, örökre. Tetézte az egészet egy gyerekkori emlékem, alig néhány éves voltam, amikor megpillantottam édesanyámat, amikor éppen a melltartóját vette fel. „Anya, miért dugod el az almáidat?”, kérdeztem. Édesanyám meghökkent. Arra nem emlékszem, mit válaszolt, arra igen, hogy éveken át kacagta (és kacagja) a kérdést. Mondhatni, ez volt az első eszmélésem a női nem felé, a különbségek észrevétele. Talán ebből eredt óvodás társam, Emese hazakísérése. Furcsállhatta az apa, mit akarok tőlük, amikor szó nélkül a tömbházukig bandukoltam velük, az utolsó pillanatban elköszöntem, aztán sipirc haza. Szaladtam, szaladásomban volt valami szégyenérzés. Azt hiszem, ez volt az első nőtől való szégyenem.

Rettenetes, de nekem nincs tudomásom olyan irodalmi alkotásokról, amelyek a leginkább érzékeltetik a női szépséget. Nekem inkább a huszonnégy éves Michelangelo Pietája jut eszembe róluk. Számomra semmi vallásos nincs abban a remek szoborban.

Csak a legtisztább szeretet, ami egyszerre jelent fájdalmat, gyermeki és szeretői kapcsolatot, de megnyugvást, beletörődést, egyfajta tiltakozást az elmúlás ellen.

Jelenti azt is, amikor egy anya annyira szereti a gyermekét, hogy visszaköveteli őt Istentől. Ugyanakkor vádol: Uram, hagytad ennek megtörténését. Egy anyai szívnek nem lehet mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, ez messze meghaladná a szadizmus határait. Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban könyvében ír egy esetről, amikor a gázkamrában egy fiatal lány életben maradt. A Sonderkommandó tagjai rejtegették a lányt, próbálták belopni a táborba, hátha életben marad.

Rettenetes, de kiszámítható: nyilvánvalóan megölik a lányt. A halál rendszere nem tűr kivételeket. Hiszem, a Sonderkommandó tagjai lelkük mélyén egytől egyig szerelmesek voltak a lányba. Ő volt a Pietájuk.

– írja Szilágyi Domokos a magyar irodalom egyik legjobb poémájában, A prófétában. Ennél pontosabban nem lehet leírni első szerelmi vallomásomat. Alig tizenhárom múltam, szerelmi versikét fabrikáltam, így próbáltam Dulcineám tudtára adni lángoló érzéseimet. Csak éppen az utolsó rímre rárímelő szeretlek szót nem írtam a papírra, amit az osztály ajtajából dobtam vissza Dulcineámnak. Másnapra szörnyen bántam az egészet, de a szerelem nagy úr, ezt Shakespeare is megmondta, na meg az egész trójai dolog egy hölgy szerelme, illetve nem szerelme miatt történt, más történelmi közhelyeket nem is említve. Azt azért elmondom, Dulcineám rám sem pillantott. Vagy annyira rossz verset írtam, aminek utolsó ritmusára nem rímelt rá a szeretlek, vagy a hölgy nem volt jártas a költészet obskúrus világában, vagy nemes egyszerűséggel – hanyagolt. Így ötven felé mind a háromra gyanakszom, főként mert irodalmi pályám kezdetén többen is eltanácsoltak a versírástól (mentségemre szolgáljon, hallgattam tanácsukra, sokan sajnos nem).

Rettenetes volt a szerencsém a nőkkel. Vagy nem volt. Attól függ, honnan nézzük: mások szerint sok szerencsém volt. Remélem, kellően zavaros a fogalmazás, mert ez a női dolog az életemben nekem is az.

Törték össze a szívem, ragasztották is össze, pillanatragasztóval, ami keményítette, hát tört hamarabb és jobban.

Arcomon csattan pofon, csók, mást ne emlegessünk. Súgtak fülembe szerelmet, sokat, keveset, éppen eleget, lettem tőle beteg, angyal, másvilági, realista, hiszékeny, buta, részeg – szerelmes. Olykor borzalmas volt, hebegtem, habogtam, pirultam, izzadtam, Szilágyi Domokost idéztem, már ahogy emlékeztem rá, jó költők szavaival egészen sikeres az udvarlás, jobb rájuk kenni a felelősséget. Talán negyven körül lehettem, amikor megértettem, a nők az örökkévalóság letéteményesei. Ők magukat viszik tovább a gyermekükben. Mi, férfiak, ácsorgunk az örökkévalóság szélén, mindenféle hülyeséget teszünk érte. A nő csak mosolyog, mert tudja, ő az örökléthez tartozik.

Rettenetes lehet, de én nem ünneplem a nőket.

Lehet tavasz, nyár, ősz, tél, én megélem a nőket. Feleségemről húsz perc után tudtam, nem tudok nélküle élni. Ezt az érzést nem tudom ünnepelni, csak megélni.

Leírni sem, mert kimondhatatlan. Úgy általában a nőkből egy Nő lett. Nem Dulcineám, de én vagyok Don Quijotéja. Nincs az a szélmalom, amibe lándzsát ne döfnék érte. Az a legszebb, benne, hogy nem kér ilyesmire. Aztán meg… egyetlen mosolyával lefegyverez. Valami elképesztő, rettenetesen nagy szerencsének, már-már áldottnak érzem magam, hogy ezt megélhetem.

Azt hiszem, az igaz szerelemkor szótlan az író, a költő. Hát nem rettenetes?

André Ferenc: kútbanéző

kutaimhoz vásott gyermekek
szöknek hogy köveket dobjanak
számolják hány másodperc amíg
csobbanva fut szét a víztükör
zsivajuk a mohák közt marad

kutaimhoz nyúzott leányok
szemükben forrongó fergeteg
eljönnek lemosni arcukat
fonnak a hajukba dáliát
jönnek hogy korsókat törjenek

kutaimból érett asszonyok
húzzák föl vödrökkel a napfényt
csobogó szavakban fürdenek
régi szerelmek tört rózsáit
morzsolgatják néma imaként

hallgatag nők egy mély éjszakán
kidugják fejük a hold alól
arcukon hunyorgó csillagok
kútba üvöltenek s hallgatják
amit egy idegen válaszol

kutaimhoz öregasszonyok
érkeznek ormótlan vedrekkel
hogy kimerjék régi arcukat
hálóinget mosnak vizében
s hajnalban szárnyakkal kelnek fel