Fikciómentes valóság. Nemcsak mesemondó volt Benedek Elek

A székely gyermek Benedek Elek meséin nőtt fel és nő még egy darabig fel, noha pár dolog azért jelent konkurenciát az elmúlt években: internet, okostelefon, régebben a tévé. De talán olyan gyermek sincs széles e Székelyföldön, aki ne zarándokolt volna el legalább egy osztálykirándulás alkalmával a kisbaconi emlékházba, amelynek mai formában való létrejöttéért bizony sokat kellett taposni Bukarestben a hatvanas években, még akkor is, ha ezt sokan elfelejtik.

Egyik legismertebb magyar írónkról van szól, akinek meglehetősen fordulatos, kalandos és tragikus élete volt, valahogy mégsem „kapott filmet” eddig – szobrot, utca- és intézménynevet jó sokat, de ez így is van rendjén. Nem lehet azt a tényt csak úgy félretenni, hogy gyakorlatilag nincsen olyan magyar család a Kárpát-medencében, amelyben ne lenne legalább egy Benedek Elek-meséskönyv. De sajnos úgy vagyunk ezzel, hogy népünk sok-sok nagyságának élete nem jut fel a filmvászonra, de ha el is jut, lecsöpög róla, annyira giccses. Komolyra fordítva a szót,

néha rettegek attól, hogy mondjuk a Márton Áronról vagy Puskás Ferencről szóló játékfilmek nagyon rosszak lesznek. Szívem megszakadna, nagyon ne legyen igazam.

Habár a Benedek Elek mesékből készült rajzfilmeknek, mesejátékoknak se szeri, se száma, valahogy magáról az emberről eddig nem sikerült egy komolyabb, átfogóbb dokumentumfilmet készíteni – szerencsére a mostani magyar tévéfilmes, fikciós dokfilmes hullámra nagy mesemondónk életét is fel lehetett ültetni. Elek apónak ugyanis – még amikor nem volt Elek apó – egészen elképesztő, izgalmas élete volt, kezdve kisbaconi gyerekéveitől, Budapesten töltött évtizedein át a hazaköltözésig. Nemcsak újságíró volt, hanem parlamenti képviselő is – igen, politikus! – illetve olyan ember, aki tényleg kiállt az elveiért, határozott és megingathatatlan volt több kérdésben, s itt nemcsak arra gondolunk, hogy az 1880-as években gyakorlatilag forradalmasította a magyar gyerekirodalmat, hanem sokkal többre.

Izraelita nőt vett feleségül, aki a házasságért inkább kikeresztelkedett és református lett – s mint ismert, férje után ment a halálba. Élete utolsó tíz éve egybeesik az első világháború utáni káosszal, illetve újrarendeződéssel – az idős házaspár a zűrzavarból hazatérve Kisbaconban ad új értelmet életének. Nem sokszor mozdulnak ki otthonukból, hiszen az írót teljes egészében lefoglalja a munka – csak érdekességképpen említjük meg, hogy a húszas években legalább három olyan alkalomról tudunk, amikor egykori tanulmányainak helyszínére, Székelyudvarhelyre látogat találkozóra. Ez persze nincs benne a filmben, de hogy képet és hangulatot kapjunk róla, olvassuk el a Székely Közéletben 1926-ban megjelent köszönő sorait.

Az Istenke bicskája egyórás film jelenleg megtekinthető egyben a Médiaklikk felületén, illetve negyedórás részekben kerül fel a Petőfi Irodalmi Múzeum Youtube-csatornájára, két epizód már fel is került.

Utóbbi „eljárás” kicsit olyan, mint amikor a nyolcvanas években az akkori román tévében egy ifjúsági filmet tíz-tizenöt perces epizódokra vágtak és vasárnap délelőttönként „csepegtettek”, a VA URMA felirat mindig elkeserített. De legalább most vannak felületek, ahol ilyen filmeket jó minőségben meg, illetve vissza lehet nézni bármikor, mert az már nem nagyon dívik, hogy adott időre az ember leüljön a tévé elé – főleg, ha bizonyos adók nincsenek is benne a csatornakínálatban.

Jelen esetben fikciós dokumentumfilmről van szó, hiszen nemcsak irodalomtörténészek és az író leszármazottai szólalnak meg benne, hanem – és ebből van több – jól megkomponált, megírt jeleneteket láthatunk. Tény, hogy egyik-másik úgy tele van pakolva pátosszal, mint egy nagy marhaburger fehér hagymával, de ettől még elviselhető. A Monarchia korára így illik emlékezni, mindenki nem adhat Napszállta-ízt a filmjének.

A főbb szerepekben Kőszegi Ákost, Básti Julit, Török-Ilyés Orsolyát és Hajduk Károlyt láthatjuk, a filmet pedig az a Mátyássy Áron jegyzi társrendezőként, aki többek között az Aranyélet több epizódját is rendezte –

az ő munkája az igazi filmes részek megteremtése volt, nem az irodalomtörténészek beültetése a könyvtárakba, a dokfilmes részeket Szögi Lackó rendezte. A narrált részeknél nagyon sok archív fénykép is van a korabeli Budapestről, Kisbaconról, Benedek Elekről és családjáról. Az ilyen „kombinációkban” pont az a jó, hogy filmszerűen is tudod követni a dolgokat, de dokumentumfilmes komolysággal és pontossággal van ábrázolva minden – szemben azokkal a „történelmi” filmekkel, amelyeknek a jó forgatókönyvírói mindent összekotyvasztanak a történetben csak azért, hogy „nézőbarát” legyen a film, ezzel pedig jó eltorzítják a fellelhető valóságot is.

Az Istenke bicskája egy tanulságos, szép film – az utolsó jelenet pedig tényleg nagyon meghatóra sikerült.