Háború van. Kacaghatunk? Való ez a darab most ide?

Adriana Grand díszlet-jelmeztervező és Victor Ioan Frunză rendező nem csak a színház világában, de a magánéletben is egy párt alkotnak. „Szokták is kérdezni, hogy hogyan működünk a közös munkák során. Egy idő után nem is tudjuk, valamilyen formában ez egy természetes dolog. Persze mint művészek is egymásra vagyunk hangolódva, mert különben nem működne. Én más rendezőkkel is szoktam dolgozni, van, amikor jól egyezek valakivel, van, amikor nem jön össze, ez egy ilyen kémia-kérdés. És ez van az életben is.

– mutatott rá Adriana Grand, akinek – a március 15-én közzétett információk szerint – a Román Színházi Szövetség (UNITER) életműdíjat adományoz.

Victor Ioan Frunză a közös szakmai együttműködésükről elmondta, a próbafolyamat során a legtöbb esetben a dolgok együtt fejlődnek, alakulnak. „Természetesen a díszlettervezőnek valamivel nehezebb, mert az előadás létrejöttének a folyamatában el kell készítse a vázlatokat, ezek van, hogy nem jók, de nem azért, mert hibázott valamiben, hanem egyszerűen azért, mert nem egyezik a kontextussal. Emlékszem, a Kurázsi mamánál Adriana háromszáz vázlatot kellett újraalkosson. De ez egy közös munka. Ahogy Adriana is mondta, ő sok más rendezővel is dolgozott, és én bátorítom is erre.”

Hozzátette, 1989 után csak Adrianával dolgozott, ami talán kényelmes is, de leginkább amiatt, mert egy nagyszerű művész, akivel jó együtt alkotni.
A Csíki Játékszín társulatával már hetedik alkalommal dolgozik együtt az alkotópáros. 2017-ben Egressy Zoltán Portugál című darabját, korábban az Éjjeli menedékhelyet, a Tótékat, a Finitot, a Liliomot és A kék madár című drámákat állították színre. Victor Ioan Frunză kiemelte, a csíkszeredai társulatot jól ismeri, tudta, mire számíthat, de azokkal a fiatal és értékes színészekkel kapcsolatban is kellemes meglepetésben volt része, akikkel most dolgozott először.

„Amikor legutóbb meghívtak ide, eredetileg egy kortárs magyar darabot szerettem volna színre vinni, mivel nagyon szeretem a magyar drámákat, a kortársakat és klasszikusokat egyaránt. De aztán a keresgélés során rájöttem, hogy talán ez a téma hiányzik a csíki színház repertoárjából.

A rendező kiemelte, az egyik nagy kihívás ezúttal a versben írt szöveg volt, az alexandrinus verssor, de a színészek hamar eleget tettek ennek a kihívásnak. Molière a Tartuffe-öt 1664-ben írta, a szöveg egynémely része az akkori előadásmódhoz igazodott, éppen ezért valamennyit rövidítettek rajta – avatott be. „Ez nagyon sűrű előadást eredményezett, egy óra negyven perc szünet nélkül. És ez volt a legnagyobb kihívás, hogy úgy hozzuk a jelenbe ezt a történetet, hogy ne legyen erőltetetten aktualizálva. Úgy gondolom, hogy ez sikerült is.”

Frunză nem először rendezi a Tartuffe-öt, 2013-ban a bukaresti Metropolis színházban állította színpadra. Mint mondta, akkor is a képmutatás és a csalás témája érdekelte, amely mindenkor aktuális. „Ott az volt az előnyöm, hogy a fordítást én magam végeztem, így könnyebb volt színpadra alkalmazni a drámai játékot. A csíki előadás dramaturgja Lőkös Ildikó, nagyon örvendünk, hogy ő segített az előadás szövegében.” Kifejtette, három magyar fordítása is született a darabnak, ezek közül az egyik, a Parti Nagy Lajos jegyezte szöveg tulajdonképpen újraírás. Egy másik fordítás, a Petri György-féle rendezői elképzelést is tartalmaz, ugyanis Tartuffe versben beszél, a többi szereplő pedig prózában. Éppen ezért ezt a változatot elvetette, mivel ez a szöveg arra kényszerítette volna, hogy egy bizonyos módon rendezze meg az előadást. Ezért választották a Vas István fordítását. „A magyar nyelv egyik nagy előnye, hogy időtálló, nem »öregszik«, a magyar szövegek jó alapanyagok, nagyon jól illeszkednek a színházhoz. Talán nekem nincs jogom ilyent mondani román anyanyelvűként, de ez lesz a 49. magyar nyelvű előadás, amit rendezek, és érzem ezt.”

Adriana Grand az előadás látványvilágáról elmondta, a koncepció alapja az volt, hogy meglegyen az a kontraszt, amely a darabban is megvan a látszat és valóság között. „A festett háttér, a grafikai része kicsit naiv, akárcsak Orgonnak az elképzelése, mert ő egy naiv ember. És ebben a naiv grafikai térben megjelennek az igazi elemek, a bútorok, amelyek valóságosak, ugyanakkor a jelmezek is igazi bőrből készültek. Tehát megjelenik ilyen szinten is az ellentét az igazi és valótlan között.”

A rendező kitért arra is, hogy a szerző két címet adott: Tartuffe avagy az imposztor. És a képmutatás, a csalás állandóan jelen van a társadalomban. „Molière a csalásról beszél. Annak idején a bemutatón egy antiklerikális darabnak nyilvánították, de nem az. Ez a darab a csalókról, képmutatókról szól, amelyek mindenfélék lehetnek, a politikai csalóktól kezdve a napjaink aktivistáiig. Erről van szó. Arról beszél, hogy milyen nehéz elválasztani a jót a rossztól, és a legtöbb esetben ez a probléma. A munkafolyamat során többen is feltették a kérdést, hogy ez a darab megfelelő-e Csíkszeredában. Úgy vélem, hogy

– hangsúlyozta.

Úgy véli, szükség van Molière darabjaira, legyen szó a Képzelt betegről, a Don Juanról, vagy jelen esetben a Tartuffe-ről, hiszen fontos, hogy kacagjunk az emberi hibákon, ezáltal korrigálva ezeket. Ugyanakkor, a színház és a vígjáték egy ellenállási forma, és a mostani időkben szükséges is „Molière gyógyítja az erkölcsöket a vígjátékon, a nevetésen keresztül. Voltak olyanok, színházi emberek is, akik azt mondták, hogy ilyen háborús időkben a kacagással hagyjunk alább. Nincs igazuk. Ha ezt tennénk, azt jelentené, hogy kapitulálunk.” Adriana hozzátette: „akkor örökre elhallgatnánk. Mindig vannak konfliktusok és problémák, de túl kell élni. És a kacagás a túlélésnek egyik formája.”