„Édesanyámhoz jöttek tanácsokért, ezeket pedig én is hallottam” – válaszolta Király László Kossuth-díjas költő arra a kérdésre, hogy milyen útravalót kapott otthonról. A kötetbe édesapja története nem került bele, a beszélgetésen viszont felidézte, hogyan lett a nagy családból származó fiúból, akit szabóinasnak szántak, tanító, miután a plébános felismerte benne a tehetséget, s beíratta a nagyenyedi kollégiumba.
Az emlékek mellett a versek is terítékre kerültek. Az Ókor, a világosság teremtése című költeményt maga Király László olvasta fel. Lövétei Lázár László szerint ez a vers játékosan és mégis komolyan, emberi mélységgel beszél a férfimunka és női gyengédség egyensúlyáról, párhuzamba állítva a „dohányszagú” férfisorsot a női gyengédséggel. A vers végén sorakozó kérdések – Hol vagyunk? Hol vagytok? Hová lettünk? – nemcsak a múltat, de a jelent is vallatóra fogják.
A beszélgetés során az is kiderült, hogyan alakult ki a hetvenes években egy erős irodalmi társaság, amelynek tagjai – versíró fiatalok – egyenesen az írószövetség székházába mentek, hogy megmutassák, mire képesek. A felolvasások gyorsan népszerűvé váltak: „Hat emberből lett nyolcvan, nem fértek el a helyiségben” – emlékezett vissza Király. Ez a fajta érdeklődés, főleg abban az időben, hamar felkeltette az állami szervek figyelmét is – egy egyetemi irodalomórán is nehéz volt ötnél több embert összeboronálni.
Amikor a munkamódszerről kérdezte Lövétei Lázár László, Király László mosolyogva így válaszolt: „Fogalmam sincs, mit csinálok.”
Szerinte az írás nem az inspiráció dolga, hanem napi gyakorlat: éjszakánként ül le írni, amikor már semmi más nem zavarja.
A gondolatokat ilyenkor ki kell zárni, csak a munka marad – „Mint Márai”.
Bár a kötet vallomásos hangvételű, Király László elutasítja az érzelmes búcsúzást: „Fölösleges arról beszélni, hányadik kötetnek szántam. Ez utolsó kötetnek is jó, de remélem, nem ez lesz az utolsó.” A közönség, az olvasó pedig nyilvánvalóan ugyanígy reméli.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.