Hős vagy rendszerszolga? Az új Pelé-dokumentumfilm

Edson Arantes do Nascimento, alias Pelé egy élő futball-legenda, még ha a fiatalabbak csak hallottak róla, hasonlóan Puskáshoz vagy Maradonához, nem mellékesen háromszoros világbajnok – igen, háromszor emelhette a magasba a vb-trófeát (még a régi, Jules Rimet-ről elnevezett kupát), mást ne mondjunk, ez Messinek vagy Cristiano Ronaldónak egyszer sem adatott meg.

A sport története viszont egyben kultúr- és óriási fejlődéstörténet is: ahogy mondjuk Beatles nélkül sem lett volna például Coldplay vagy Lady Gaga (no meg ugye Beethoven a zene Mozartja...), úgy Pelé, Cruijff, Maradona (az edzőkről, a taktikai forradalmárokról nem is beszélve...) pályafutása is indirekt módon hozzájárult a labdarúgásnak a népszerűségéhez és minden szinten való, elképesztő fejlődéséhez. Többek között ezért is csodálhatunk ma egy Messit, egy Ronaldót, egy Mbappét és más topfutballistákat. Az új dokufilm viszont nem is ezt feszegeti, nem erre ad választ, illetve lehet, hogy semmire sem.

Az ötvenes-hatvanas években nem így futballoztak, ahogy ma, és sajnálatos módon ebben az új dokumentumfilmben sem esik szó arról, hogy ebből a szempontból miért volt fontos a brazil futball néhány évtizeddel korábban, miért is számított Pelé korszakos zseninek.

Az érzelmekre viszont kiválóan hat a film, hiszen a későbbi világsztár legkeményebb gyerekkori élményét, az 1950-ben hazai pályán elveszített vb-döntőt (Brazília–Uruguay 1:2) is feldolgozza. Pelé mozgássérültként, járókerettel jön be a képbe és huppan le beszélgetni: megtört, idős embert láthatunk, aki a film során nem mosolyodik el, mint annyiszor az elmúlt évek során... Mondhatnánk azt is, hogy nem játssza meg magát, és nem kerüli ki azt a kérdést sem, amikor konkrétan az a téma, hogy tehetett volna-e valamit a diktatúra éveiben az ellen. 1964-től egészen a nyolcvanas évekig katonai diktatúra volt Brazíliában, amelyet 1969 és 1974 között Emílio Garrastazu Médici elnök neve fémjelzett, jó húsz évig rendszeres volt a politikailag másképp gondolkodók eltüntetése vagy megkínzása, ám ezalatt gazdasági szempontból jól teljesített az ország.  

No meg a futballpályán: 1958-ban, soraiban az akkor csak 17 éves Pelével először lett világbajnok, felkerült a világfutball térképére, majd a csapat megvédte címét 1962-ben Chilében (Pelé itt egy meccs után lesérült), 1966-ban jött a fiaskó, kiesett a csoportkörből a magyaroktól és a portugáloktól elszenvedett vereségek miatt. Majd jött az új csúcs, az 1970-es, Mexikóban kivívott világbajnoki cím. Pelé utóbbira már nem készült, de

valami olyan kavarodás és összevisszaság volt akkor ebben a történetben, hogy azt ez a film se tudta tisztába tenni:

a játékoskeret kijelölésétől az edzőváltásig, a nüanszokon múló meccsektől a fényes győzelmekig igyekszik ugyan a film körbejárni ezt, ám csak elgondolkodtat. Mert mi lett volna, ha mondjuk az örök mumus Urugauay nyer az elődöntőben..? Ha mondjuk nincs edzőváltás és nem játszik a meccseken? Milyen hatással lett volna az a politikára és Pelé hátralevő karrierjére?

Igen, ettől is szép a sport és története, hogy tényleg egy-egy gólon vagy pár centin múlik minden... A film végigveszi a felsorolt világbajnokságokon kívül Pelé életének fontosabb állomásait, első házasságát, láthatunk néhány fantasztikus gólt a válogatottban és klubcsapatában, a Santosban. Apropó, Santos: az egyik legjobb jelenet az, amelyben a csapat egykori játékosai beszélgetnek a „régi szép időkről”, viccelődve, nevetve. Ilyenkor azért elfelejti az ember azokat a gondolatokat, hogy valaki vagy valakik több évtizeddel korábban talán többet tehettek volna azért, hogy ott és akkor az élet egy kicsit jobb legyen. Mondjuk ők meg is tették a magukét, a futballpályán, de

a film egy kicsit arra van élezve, hogy számonkérje a nyolcvanéves Pelén azt, hogy nem állt szembe a diktatúrával, pedig tudott arról, hogy mi zajlott akkor az országban...   

Valahogy furcsán van ez a sportban, főleg a futballban, hogy egy olyan országban, amelyik éppen diktatúra alatt van, mintha kötelező dolog lenne, hogy ne szurkoljunk a válogatottnak vagy a leghíresebb klubnak.

Még napjaink Magyarországán is fel lehet fedezni ezt az „érzést”, hogy „nem drukkolok a magyar válogatottnak, mert az Orbán meg a Fidesz...” vagy a Ferencvárosnak, mert „az a NER... izé, csapata”... Borzasztó. Nem éltem akkor, de valahogy

nem tudom képzelni, hogy az ilyen szempontból kőkemény ötvenes évek elején, a Rákosi-diktarúrában valaki örvendeni tudott volna az elveszített berni döntőnek vagy az Aranycsapat balsikereinek,

mert az is előfordult. A futball így vagy úgy, de mindig összekapcsolódik valahogy, indirekt módon, a politikával – elsősorban talán az adott ország vagy város, vidék gazdasági helyzetével, de azt meg a politika is befolyásolja.

Elképesztően összetett és ellentmondásos is lehet egy ilyen történet, hiszen még ma is meredek elképzelni azt a 35 évvel ezelőtti történetet, hogy Románia a kőkemény Ceaușescu-ditatúrát nyögi, miközben a Bukaresti Steaua megnyeri a Bajnokcsapatok Európa Kupáját (fiatalabbak kedvéért: a BL-t, illetve annak elődjét).  

A Peléről készíttet Netflix-film fontos és pontos kultúr- és politikatörténeti időutazás is arról, hogy Dél-Amerika legnagyobb országa milyen körülmények között létezett néhány évtizeddel korábban, illetve olyan szempontból is, hogy megértsük a mai, ottani viszonyokat is. A hatvanas években rendszeresek voltak az utcai tüntetések, amennyiben a nép úgy érezte, hogy korlátozzák jogaiban...

Ma pedig mi is van ezen a téren? Nemcsak Brazíliában, de a világ oly sok országában előjönnek a társadalmi igazságtalanságok, az elnyomás, a megkülönböztetés kérdései. Igen, egy elvileg futballról, egy futballistáról készült dokumentumfilm kapcsán is, amelynek végén a nyolcvanéves Pelé ritmikusan és szimbolikusan dobol egy cipőtisztító fadobozon – zseniális ez a jelenet, ugyanis azt az időt eleveníti fel, amikor gyerekként még a nyomornegyedben élve cipőt tisztított az utcákon...

(Pelé – történelmi dokumentumfilm, 108 perc, rendezte: David Tryhorn és Ben Nicholas, 2021)