Igaz történet két holokauszttúlélő fiatalról

A deportálások előzményéhez hozzátartozik, hogy előzőleg jogilag hátráltatták a zsidó társadalmat. Zsidóknak tilos volt orvosként, tanárként, ügyvédként dolgozni, tilos volt moziba, színházba járniuk, és csak bizonyos órákban vásárolhattak az üzletekben is. A sárga csillag viselete kötelező volt minden 6 éven felüli zsidó gyermek és felnőtt számára. Elvették vagyonukat, tulajdonjaikat, a férfiakat munkatáborokba kényszerítették. Ezt követte a későbbi tömeges deportálás, először Kárpátaljáról, majd Észak-Erdélyből vitték el a zsidókat. Azután Észak-Magyarország, az Alföld majd végül pedig a dunántúli zsidóság következett. Az áldozatok többségét Auschwitz-Birkenauba szállították, ahol megérkezésük után rögtön külön válogatták a munkaképes és a munkaképtelen áldozatokat, férfiakat, nőket, és gyermekeket, elválasztva egymástól. Aki pedig nem került a munkaképes csoportba, azt hidegvérrel gázkamrába küldték.

A holokauszt magyar áldozatainak száma négyszázezer körül van. A koncentrációs táborokból igencsak kevés magyar származású zsidó tért haza, számukat mindössze kilencven-százhúszezer főre becsülik.

Gárdos Péter 2010-ben írta meg a Hajnali láz című családregényét, amely a szüleiről szóló igaz történet. A két főhős túlélte a koncentrációs táborokat, és a felszabadítás után Svédországba kerültek különböző kórházbarakkokba. Miklós valaha újságíró és költő volt, Lili pedig épp hogy betöltötte a 19 évet. A könyv nem megszokott tördelése felhívja magára a figyelmet: külön részekre ossza fel a történeteket, szinte filmbeli epizódonként megjelenítve. Nem csoda, hiszen Gárdos Péter (filmrendező) először a film forgatókönyvét írta meg, majd ezután született meg a könyv is. Egy vele készült interjúból tudjuk, hogy a forgatókönyvet a film elkészülte előtt tizenhét alkalommal írta át. A könyv megjelenése után, 2015-ben végül bemutatták a Hajnali láz című filmet is.

A kötetben emlékek elevenednek meg, néha az író ugrik egyet az időben, máskor egy-egy levélrészlet, vers vagy ének olvasható a történet közben. Könnyed olvasmány, a különleges beékelt szövegrészek pedig nem hagyják lankadni az olvasó figyelmét.

Miklóst a felszabadításkor 1945-ben Bergen-Belsenből (A Harmadik Birodalom egyik koncentrációs tábora volt a második világháború idején. A táborban körülbelül tízezer magyar foglyot tartottak fogva. Eredetileg hadifogolytábor volt, 1943-ban alakították át koncentrációs táborrá, ahol 1941 és 1945 között hetvenezren haltak meg.) szállítják át Svédországba, Gotland szigetére, ahol a táborokból szabadult embereket ápolták. Betegeskedése miatt kivizsgálták, és közölték vele, hogy életéből hat hónap van hátra. Miklós élni akart, és mi más élteti jobban az embert, mint a szerelem? Debreceniként 117 debreceni és környékbeli lánynak kutatta fel az elérhetőségét a Svédországi Menekültek Nyilvántartó Hivatala által. Olyan lányokat keresett, akik szintén túlélők, és Svédország-szerte voltak különböző szanatóriumokban.

„Kedves Nóra, kedves Erzsébet, kedves Lili, kedves Zsuzsa, kedves Sára, kedves Szeréna, kedves Ágnes, kedves Giza, kedves Baba, kedves Katalin, kedves Judit, kedves Gabriella... Azt már valószínűleg megszokta, hogy ismeretlenek megszólítják, ha magyarul beszél – azon a címen, hogy ők is magyarok. Lassanként egészen neveletlenek leszünk. Én például azon a címen írtam a fenti bizalmas megszólítást, hogy földiek vagyunk. Nem tudom, hogy ismer-e Debrecenből – én addig, míg a haza nem »hívott« munkaszolgálatosnak, a Független Újságnál dolgoztam – apámnak pedig a Püspöki palotában volt könyvesboltja. Nekem rémlik, így a névről s korról, hogy ismerem Magát – úgy-e a Gambrinusban laktak?” Mind a 117 lánynak megírta a fenti levelet, azzal a reménnyel, hogy megtalálja jövendőbelijét. A levelek egyetlen szóban különböztek egymástól, a megszólításban.

Válaszok is érkeztek, így ismerkedett meg Lilivel, akit elvarázsoltak Miklós levelei.

„Kedves Lili! 25 éves vagyok, újságíró voltam addig, míg az első zsidótörvény ki nem billentett az állásomból...” – írja Miklós egyik levelében. Nemcsak kettőjük történetét ismerjük meg, hanem betekintést nyerhetünk az adott korba is. Bár a holokauszt csak a háttérben van jelen, és nem arra fókuszál az író, az utóhatásai gyakran jelen vannak a történetben. És nem lehet úgy olvasni a regényt, hogy közben ne vennénk észre az el-elhintett történelmi részleteket.

Barátságok, árulások és az egymásba vetett hit bontakozik ki az olvasó előtt.

Olyan szerelmes történetet olvashatunk, ahol nehéz akadályok, betegség, távolság, árulás miatt sem hagyták el egymást a főszereplők. A kérdés az, hogy miként sikerült együtt maradniuk? Honnan merít egy koncentrációs táborból hazatért fiatal annyi erőt, hogy új életet kezdjen?

A holokauszt után nagyon sokan maradtak egyedül, család nélkül. A koncentrációs táborok sok életet tettek tönkre, családokat választottak szét, és életeket vettek el. Sokan, bár túlélték, de pszichikailag nem tették túl magukat a történteken. A regény két főszereplője egymásba kapaszkodva kezdtek el egy új életet, és sokáig nem is beszéltek a saját történetükről. A könyv utószavából tudjuk meg, hogy Gárdos Péter a levelekről ötven évig semmit sem tudott. Bevallása szerint legalább tíz évig nem sikerült a levelekkel, a történettel foglalkozni. Apja halála után adta át édesanyja a régóta őrzött leveleket skarlátszínű és búzakék szalaggal átkötve. Az író szülei hat hónapon keresztül leveleztek, míg végül Stockholmban összeházasodtak. A gyógyintézeteket és Svédországot elhagyva hazaérkeztek Magyarországra. Lilit édesanyja várta a vonatállomáson, apja bélcsavarodásban halt meg, miután a mauthauseni tábort elhagyta. Miklós családjából már csak a húga élt, szülei házát lebombázták.

Családi történetről írni és átadni a személyes információkat, a történet adta érzéseket talán könnyebb, mint személyes történetből filmet készíteni. Ezt láthatjuk a Hajnali láz esetében is. Gárdos Péter sokkal jobban megírta szülei romantikus, szó szerint regénybe illő történetét, mint ahogyan azt megrendezte. Míg a könyv lebilincselő és letehetetlen, addig a film, amely a kor hangulatát idézve fekete-fehér, néhol túl zsúfolt és túl érzelgős. A személyes kötődés nem minden esetben engedte a rendezőt tárgyilagosan látni a filmet, a kevesebb néha több, szokták mondani, és valóban.