HIRDETÉS

Ízes emlékek: nem holokausztkönyvet írt Király Kinga Júlia

Antal Erika 2018. november 15., 15:22 utolsó módosítás: 2018. november 15., 23:17
HIRDETÉS

Több ezer megtett kilométerből, beszélgetésekből és hallgatásokból, főzésből és kóstolásból, dokumentum- és fényképfelvételek válogatásából állt össze Király Kinga Júlia Az újrakezdés receptjei című kötete, amelynek alcíme: Erdélyi zsidó történetek életről, éhségről és reménységről. A könyv a napokban jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvek kiadó gondozásában. 

Könyvbemutató a zsinagógában. Kamaszkoruk ízei emlékeztek az alanyok Fotó: Antal Erika

Nem egy holokausztkönyvet akart írni a szerző, hanem egy receptest, azokat a hagyományos erdélyi zsidó ételeket megörökíteni, amelyeket megőrzött az emlékezet, amelyeket a túlélők, többségük a kilencvenen is túl, nem felejtettek el. Mert

„az illatokat, közvetetten az ízeket és ételeket, ugyanott raktározzuk az agyunkban, ahol az emlékeinket és az érzelmi kötődéseinket”

– fogalmazott Király Kinga Júlia marosvásárelyi születésű, Budapesten élő író, műfordító. Nem akart a holokausztról beszélni, de mégsem tudta megkerülni azt, hiszen mindazoknak az életét, akikkel beszélgetett, megváltoztatta a „soá”, a pokol, ahol szüleiket, nagyszüleiket, kistestvéreiket, rokonaikat veszítették el. 

HIRDETÉS
Meséltek, elakadtak, emlékeztek

A zsidó receptes könyv ötlete 2015 végén született meg, úgy, hogy abban helyet kapnak a közösség háború előtti szokásai, a koncentrációs táborokban átélt éhezések, majd a kommunista rezsim ínséges évtizedei, ahogy az is, hogy kényszerűségből a hagyományos kóser étkezést hogyan hagyta el a közösség. A szégyen érzése is hozzájárult a könyv megszületéséhez, az, hogy az általa ismert erdélyi településeken, azok egykori zsidó negyedeiben közlekedve fel sem merül szinte senkiben az a gondolat, hogy az elhurcoltak szobáit, konyháit, edényeit 1944 májusa után „talán épp a mi dédszüleink, nagyszüleink kezdték használni”, szégyellte, hogy a csólenten, meg a flódnin kívül az erdélyi zsidó konyháról alig tudott valamit.

Fotó: Antal Erika

A gyűjtéshez úgy fogott hozzá, hogy marosvásárhelyi születésű lévén, családjának szálai sokfelé elérnek, tudta, hogy kapcsolatba léphet a zsidó hitközségekkel, túlélőket kereshet meg, kérdezheti őket a távoli múltról, a gyerekkorról, az azt követő kamaszkorról, illetve arról ami rögtön azután következett: deportálásról, túlélésről, veszteségekről, kínokról, a traumák feldolgozásáról, a hagyományok megőrzéséről. Voltak, akik azonnal megnyíltak, rutinos mesélők lévén, könnyebben idézték fel a történeteket, viszont voltak olyan interjúalanyok is, akiket megviselt az emlékezés. Ilyenkor abba kellett hagyni, majd visszatérni, együtt hallgatni, fogni a kezét az idős embernek, és megpróbálni átérezni vele együtt mindazt, ami felkavarta a lelki nyugalmát.

„Nem sajnáltam az időt, fogtam a kezét és hallgattam”

– meséli a szerző.

Kugli Erdélyiéknél

Arról, hogy a megszólaltatott tíz túlélő története hogyan kapcsolódik össze a 41 ételrecepttel, a szerző elmondta, a történelemmel kezdte, a felhőtlen gyermekkorról beszélgettek, ami idillikus volt, gondtalan és meghitt. Azután jött a kamaszkor és a gettózás, és mindaz, ami a lágerben, vagy a munkaszolgálaton történt. „Képzeljük el, az embernek még arra sincs ideje, hogy felfogja, nincsenek meg a szülei” – idézte Király Kinga Júlia Lea néni történetét, akit serdülő lányként vittek a marhavagonban, hullafáradtan érkezett meg sorstársaival, kereste a szüleit és nagyszüleit, és azt a választ kapta, hogy „most szálltak ki azon a kéményen”.

Fotó: Antal Erika

Az általa meginterjúvolt idős emberek úgy őrizték meg a hagyományos recepteket, hogy tulajdonképpen zsenge koruk ételeire, az ízekre, illatokra, formákra, mozdulatokra emlékeztek. Erdélyi Anni ezt mondja például: „Látod, arra nem emlékszem, honnan tudom a kugli receptjét. Hogy a fejemből-e, vagy valahol olvastam róla”. Majd mesélt a csólentről, amit az anyja úgy főzött, mint egy levest, de Laló, a férje úgy nem szereti, csak úgy, ha a bab jól kisült a zsírban. 

Kordokumentumok, hiteles történetek

Erdélyi Lajos – vagyis ahogy mindenki ismeri, Laló – marosvásárhelyi újságíró, fotóművész így mesél a gettózásról: „Közel hatezer ember vonult, bámészkodó tekintetek kereszttűzében. Részvéttel, részvétlenül, nem emlékszem. De arra igen, hogy a Hosszú utcában nézelődők közt megpillantottam egy osztálytársamat. Kértem, hogy hozzon egy üveg ivóvizet. Hozott. És mielőtt ideadta volna, tíz pengőt kért érte”. Életét apjának köszönheti, aki a nyilvántartásba vételkor idősebbnek hazudta a fiát, így munkára fogták és nem küldték a gázkamrába, mint a többi kortársát. 

A szerző nem akarta, hogy könyve fikciónak, kitalált történetek gyűjteményének tűnjön, ezért valamennyi történetet kordokumentumokkal, fényképfelvételekkel tette még hitelesebbé.

Múzeumokkal, könyvtárakkal, hitközségekkel, magánszemélyekkel lépett kapcsolatba, levelezett, utazott, interneten, személyesen, telefonon egyeztetett, szerzői jogdíjat fizetett, hogy közölhesse a kézhez kapott iratokat, fotókat. Köszönetnyilvánításában felsorolja mindazokat a segítő szándékú barátokat, családtagokat, ismerőst és ismeretlent, akik nélkül nem jöhetett volna létre a könyv. „Örökké hálás leszek beszélgetőtársaimnak” – mondja és felsorolja őket: Braun Vioara, Diamantstein Zsuzsa, Erdélyi Anna, Erdélyi Lajos, az azóta elhunyt Kain Helena, Kárpelesz Leopold, Salamon Golda, Steier Erzsébet, Szilágyi Júlia, Tusa Etelka. 

Receptek és főzés

A receptek lejegyzésével nem elégedett meg Király Kinga Júlia, úgy tartotta ugyanis, hogy ahhoz, hogy majd ő is igazi hamisítatlan zsidó ízeket valósíthasson meg, előbb a recept tulajdonosának kell azt saját kezűleg elkészítenie. Ezért az általa megvásárolt alapanyagokból az ő segítségével valamennyi étel elkészült. Azt követte majd a saját konyhájában valamennyi receptnek a kipróbálása. Minden lejegyzett alapanyaghoz, mértékhez, elkészítési módhoz ragaszkodott. Segítségére voltak a főzésben és sütésben a barátai, hozzátartozói. Az elkészült ételeket többnyire ő fotózta le, illetve a jelen levő barátok egyike-másika.

„A saját konyhámban dolgoztam, a saját felszerelésemmel, saját edényeimmel. Nem akartam szépíteni semmit, nem tévéműsort készítettem, minden eredeti volt és azt is fotóztuk le”

– mondta a könyvben látható fényképekkel kapcsolatban. 

Rómában főz erdélyi zsidó ételeket

„Arra kerestem a választ, hogy mi történt az emberekkel, az emberségükkel, miért nem jajongtak, vagy szisszentek fel legalább, amikor tulajdonképpen belőlük, a közösségükből vágtak ki egy darabot?” – magyarázta a szerző a könyv céljával kapcsolatosan. Emléket szeretne állítani mindazoknak, akikkel megtörténtek a szörnyűségek, azoknak, akik a gyász árán is ragaszkodtak emlékeikhez és megőrizték a receptjeiket. „Sok minden úgy tűnt el, hogy nem is tudunk róla, hogy létezett, nem tudjuk, mi az ami elveszett” – tette hozzá. 

Fotó: Haáz Vince

Folytatás nem lesz, válaszolta érdeklődésünkre, nem tervez új könyvet, hiszen nem tartja magát sem holokauszt-kutatónak, sem történésznek, sem szociológusnak. Viszont meghívást kapott Rómába, hogy a római zsidó hitközség számára erdélyi zsidó vacsorát főzzön. 

Paradicsomos csólent:
Hozzávalók:
50 dkg tarkabab
25 dkg gersli (árpakása)
1 kg marhaszegy
3 kanál libazsír
2 fej vöröshagyma
10 gerezd fokhagyma
2-3 szál sárgarépa
0,5 l paradicsompüré
só, bors, pirospaprika, babérlevél
Elkészítés: a babot megmossuk, fél napra beáztatjuk. A hagymát és a fokhagymát apróra vágjuk, a gerslit egy szűrőbe tesszük és átöblítjük. A marhaszegyet 3-4 centis kockákra vágjuk. A csólentes edény alján eloszlatunk másfél kanál libazsírt, leteszünk egy adag babot, rá a marhaszegyet, arra a hagymát és fokhagymát, a gerslit, majd a maradék babot. Tetejére elhelyezzük a répát és a babérlevelet, sózzuk, borsozzuk, paprikázzuk, majd felöntjük vízzel és paradizsompürével, végül pedig hozzáadjuk a maradék zsírt és kemencébe tesszük. 

 

 

 

 

 

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS