John Wick és a vak bérgyilkos

Van ez a két szenzációs akciófilm a 2010-es évek elejéről: az újhullámos keleti harcművész/színészek színe-javát felvonultató Raid (A rajtaütés) első és második része, amikben egy Rama nevű rendőr (a második részben már beépített, aki az alvilággal összefonódott korrupt főnökei ellen is küzd), aki olcsó teniszcipőben, farmerben és egyszerű fekete felsőben verekedi át magát verőlegények százain, hogy aztán a brutális, baseballütővel, kalapáccsal, vagy épp a puszta két kezükkel, elképesztő harctudásukkal, szívósságukkal és még két adalék pengével felszerelkezett profikat is legyűrve, golyót is kapva a testébe kinyírja a legfőbb hitvány embereket a bűnözői piramis csúcsán.

Rama-t semmi nem állíthatja meg, csak lelassítani lehet, a századik ütés, hasbarúgás, a hátán eltört léc csapása után is feláll, és megy tovább, megállíthatatlanul.

Bár a második Rajtaütés-mozi egy évben jött ki a John Wick első részével, mégis ott a hasonlóság a két franchise között, vagyis, hogy a főhős egy megállíthatatlan erő, ami számára nincs elmozdíthatatlan tárgy.

Rama és John Wick karaktere tehát sokban hasonlít egymáshoz, de míg Rama a puszta kezével, és az ellenségtől kölcsönvett fegyverekkel ver eszméletlenre, és öl meg több száz embert a két film során, addig John Wick nála is végzetesebb. Ő ugyanis

fejlövésekben és a torkok elvágásában utazik, ha pedig kell, akkor kombinálja a kettőt, csak hogy biztos legyen, hogy az általa legyőzött ellenfél nem kel fel többé a vele való összecsapást követően.

Mindezt persze ritmikus, sokszor egyre fokozódó intenzitású zenére, olyannyira pörgősen megkoreografált akciójelenetekben, hogy helyenként már ritmikus, halálos tánc-szekvenciának tűnik az egész.

De míg a Rajtaütés-filmek mocskos, vérgőzös, a keleti harcművészetek utcai harcokká „lebutított” verzióit, és a tömény erőszakot vonultatja fel hosszú, intenzív összecsapás-jelenetekben, addig

a John Wick-filmek ennek ennek a „jólfésült”, és amerikaibb unokatestvérei, ahol kifogástalan megjelenésű, öltönyös ex-bérgyilkosok, pontosabban közülük is a legjobb, a Keanu Reeves által alakított John Wick osztogatja a fejlövéseket az életét kioltani próbáló egyre marconább verőlegényeknek és orgyilkosoknak.

A John Wick harmadik részében volt is egyfajta crossower a második Rajtaütéssel, hiszen a főellenség két verőlegényét (videójátékos szakkifejezéssel élve, a főboss ellőtti két semibosst) a Rajtaütés két színésze játszotta, akikkel a végső összecsapás előtt megküzd John Wick, azonban nem öli meg őket, de

miután mindkettejüket harcképtelenné teszi, megígéri nekik, hogy találkozni fognak még.

A John Wick-franchise egy nagyon egyszerű premisszából indult: egy visszavonult, egyszerű életet élő bérgyilkos eltemetve feleségét, a tőle kapott kiskutyával próbál vigasztalódni, és sajátos módon feldolgozni a gyászt, azonban az egyik maffiózó hülyegyereke szemet vet az autójára, ami végül összecsapásba torkollik, amiben

kioltják az ártatlan kiskutya életét.

Miközben az egyszerű embernek tűnő Keanu Reeves karaktere bosszúhadjáratot indít a lelőtt kiskutyája miatt, az is kiderül róla, hogy ő nem egy egyszerű kisember, hanem a legendás John Wick, akinek egy sajátos szabályokkal működő bérgyilkos-társadalom rettegi a nevét, és félik, rettegik a visszatérését. A bosszúhadjárat pedig visszahozza őt a köztudatba, és az utóbbi évek egyik legjobb és legpörgősebb akciófilmjében izgulhattuk végig, hogy akkor ki is ez az ember, aki úgy osztja a fejlövéseket, mint matektanár az elégtelen osztályzatokat.

A John Wick bár nem annyira brutális és nyers mint a fent említett Rajtaütés-filmek, de ebben is rendkívül részletesen megkoreografált, kicsit művibb akciójelenetek sokaságát látjuk, abból is a gun fu-nak keresztelt közelharci stílust (a kung fu és a gun szavak összevonásából), amiben az ökölharcok és a lőfegyverek magasszintű használatát ötvözik a karakterek, ugyanakkor Jakcie Chan harci stílusához hasonlóan a kezük ügyébe kerülő közelharci fegyvereket is bevetik egymás ellen. A John Wick készítői ráadásul ezt azzal fokozták, hogy

amikor hősünk kifogyott a töltényekből, nemes egyszerűséggel a pisztolyát vagy a tölténytárat vágta egyik-másik rárontó ellenfele fejéhez, ezzel is kiiktatva egy-két embert, miközben időt nyert, hogy új fegyvert szerezzen, vagy ököllel folytassa tovább a ráküldött bérgyilkosok eliminálását.

A John Wick negyedik részében is ugyanaz történik, mint a korábbi filmekben csak négyzetre emelve, megszorozva, sokszor öncélú túlzásokba esve, 2 óra és 49 percen keresztül, aminek jelentős részét a változatosabbnál változatosabb akciójelenetek sokasága teszi ki.

Azt nem tudjuk, hogy John Wick annak idején mivel érdemelte ki a legrettegettebb bérgyilkos hírnevet, de a négy film során bebizonyosodik, hogy tényleg egy brutális, megállíthatatlan bérgyilkos, aki tőmondatokban beszél, és a maga mögött hagyott hullahegyek után látszólag elege kezd lenni abból, hogy a fél világ rá vadászik. Ezt azonban mondhatni, hogy ő „intézte” magának, hiszen a négy film során sokszor elhangzik a szájából a következmény szó, ami azt jelenti, hogy

ebben a fura, piramisszerű bérgyilkosos világban megvannak a szabályok, amiknek megszegése visszafordíthatatlan következményeket von maga után.

Megölöd az egyik bérgyilkos-klán fejét? Akkor legközelebb egy nagyobb klán bérgyilkosai vadásznak rád, eközben pedig agyontetovált, lenge inges diszpécserlányok és az őket irányító matrónák könyvelik, iktatják és küldik szét a fejedre kitűzött egyre nagyobb vérdíjat a többi bérgyilkosnak, akik a pénz megszerzésének reményében megpróbálják kiiktatni a halálos célpontot. (Ebben a világban minden a bérgyilkosokért létezik, nincsenek rendőrök, hőseinken és az ellenségeiken kívül pedig csak az utcákon hömpölygő, biodíszlet embertömegek vannak, akik látszólag rá sem hederítenek arra, ha a közvetlen közelükben öltönyös bérgyilkosok vágják el egymás torkát, vagy nyitnak tüzet egymásra).

John Wick az első részben indított bosszúhadjárata következtében sorra dönti le a dominókat, ami miatt az egyre nagyobb és nagyobb halak, pontosabban a bérgyilkos-szövetség fölött álló Kör tagjainak a célkeresztébe kerül, akik végrehajtókat küldenek rá, a negyedik részben pedig egy extravagáns öltönyökben parádézó, luxuséletmódot űző francia márkit (Bill Skarsgård alakításában) bíznak meg azzal, hogy

egyszer s mindenkorra bevégezze a John Wick-kultuszt, és pontot tegyen kedvenc bérgyilkosunk ámokfutásának végére, akire már túlzás nélkül a fél világ vadászik.

A negyedik John Wick-film tehát minden téren rálicitál a korábbi filmekre, „főellenségből” is több lesz, ráadásul a videójátékos narratívához visszatérve, Wick több melléküldetést is teljesít a több mint két órás játékidő alatt, a végső összecsapás előtt.

Van itt rá vadászó vak bérgyilkos az IP Man-ek és a Star Wars: Zsivány egyes Donnie Yenjének alakításában, aki a film legmeghökkentőbb és sokszor már a komédia határait feszegető akciójeleneteit hozza, vannak golyóálló mellényes drabális spanyol verőlegények, akiknek érdekes módon a fedetlen fejüket senki nem célozza, az öltönyeik csak úgy nyelik a golyókat, a beléjük szúrt kések pedig csak apró karcolások számukra.

De van itt hájas német maffiózó, akin szintén nem fognak a fegyverek, de kardot rántó szamuráj-leszármazott is, aki pengéjével vág rendet a hoteljét elözönlő maszkos zsoldosok között, de a maratoni játékidőbe belefért egy névtelen fejvadász is, aki kutyájával és durván halálos fegyvereivel száll bele a John Wicket kontinenseken keresztül üldöző hajtóvadászatba, és aki révén visszatérnek a készítők ahhoz a nagyon egyszerű tanmeséhez, hogy „kutyát nem nyírunk ki, de még csak fegyvert sem fogunk rájuk, mert annak nagyon csúnya következménye lesz”.

És akkor mindenkivel szemben ott van a szintén golyóálló öltönyt viselő John, akit

sosem talál el egyetlen jól irányzott lövedék sem, és aki elképesztő magasságokból zuhan le, és töri össze magát, akinek már csak kilenc ujja van, és a gyorsan száguldó autók is előszeretettel csapják el őt is, de John mindig feláll, és összeszorított foggal gyilkol tovább, mert őt senki és semmi nem tudja megállítani.

Mert ő John Wick, aki a négy film során alaposan rászolgált a hírnevére. És pont.

A John Wick negyedik része tehát minden téren felülmúlja az előző filmeket, a kérdés már csak az, hogy hová és meddig lehet fokozni ezt az őrült tempót, és öncélú megalomániát, amit Chad Stahelski akciórendező diktál. Ahogy fennebb írtam,

hamarabb fogyunk ki John Wick-projektekből, minthogy kiderüljön a végső, mindent a kezében tartó főgonosz kiléte, de igazából nem is az a lényeg, hogy ki, vagy kik ennek a rejtélyes bérgyilkos-szövetségnek a feje(i), hanem, hogy John Wick hányféle módon tud több tucatnyi ráküldött zsoldost és bérgyilkost a másvilágra küldeni, miközben egyre növekszik a fejére kitűzött vérdíj.

És bár a negyedik rész pontot tesz az eddigi történések végére, ahogy az Hollywoodban lenni szokott, van az a pénz, hogy egy sima csavarral folytatni tudják a történetet, de ha a szükség úgy hozza, akkor új főszereplővel, időugrással, esetleg a múltba való visszaugrás eszközével is szőhetik tovább a John Wick-univerzum történetét, ahogy azt a már készülő tévés spin-offok is mutatják. És, hogy hol lesz ennek a vége? Ott, ahol

a jövőben valamelyik John Wick-projekt megbukik a jegypénztáraknál, vagy gyenge nézettséget hoz a neki otthont adó streamingplatformnak.

Mert John Wicket és a nimbuszát igazából csak a nézők ölhetik meg az érdeklődés teljes hiányával. Rajtuk kívül pedig senki más.