Lángoló tél: megérteni az ukrán háború közvetlen előzményét

A Winter on Fire: Ukraine's Fight for Freedom, azaz Lángoló tél: Ukrajna szabadságharca című alkotás még a 2013–2014-es eseményeket követően nem sokkal jelent meg, 2015-ben, de akárcsak maguk a történelmi események, valamiért nem mélyedtek el jobban nálunkfelé a kollektív emlékezetben. Meglepő, de úgy érzékeltem – némileg saját magamon is –, hogy a kijevi Függetlenség (Majdan) téren történtek felett mintha valahogy elsiklottunk volna.

Pedig a párhuzam nagyon is adott volt egy romániai, emlékezetes tüntetéssorozattal, az 1990-es Egyetem térivel: az is arról szólt, hogy többnyire egyetemista protestálók, nem értve egyet a választások végkimenetelével – mivel érzékelésük szerint ez rossz irányba, „visszafelé” tereli az ország sorsát – elfoglaltak egy fontos közteret az ország fővárosában, hogy ezzel érvényesítsék akaratukat. Az ellenük erőszakosan fellépő államhatalom, illetve az ellenük hergelt és vezérelt bányászok segítségével Bukarestben vérbe fojtották a tüntetést, amely így elbukott, és az Iliescu-rezsim még 1996-ig szomorította az országot. Az Euromajdan tüntetői azonban – és itt jönnek a lényeges különbségek – nem pár kora nyári héten keresztül tartottak ki a szabad ég alatt, hanem novembertől február végéig, 93 nap alatt dacoltak az ukrán tél és az erőszakszervezetek minden szeszélyével és gyilkos rohamával.

Megszervezték és felfegyverezték magukat, több mint száz halálos áldozat és több ezer sebesült árán elérték, hogy az ukrán rohamrendőrség, a Berkut és a fizetett verőlegények minden kísérletét visszaverjék, és végül sikerrel jártak:

az oroszpárti Viktor Janukovics végül elmenekült az országból, Vlagyimir Putyin adott neki menedéket (tavaly távollétében ítélték Ukrajnában jogerősen 13 év börtönre hazaárulás és háború kirobbantásában való bűnsegédlet vádjával).

A Netflix dokumentumfilmjében a háttérben zajló politikai huzavonából keveset látunk, a tüntetésben résztvevők szemszögéből éljük át a néha felemelő, néha pedig embertelenül erőszakos, véres történéseket. Ne számítsunk a napokban megszokott híradós figyelmeztetésekre, hogy most „a lelki nyugalmat megzavaró” képsorok következnek, és nem fogják nekünk kitakarni, elhomályosítani sem a brutális jeleneteket. És nem is szükséges.

Sőt: úgy érzem, mindannyiunknak szembesülni kell, ha már a bőrünkön nem is érezzük, a fejeket és testeket véresre és pépessé szétverő, fémbotos rohamrendőrök és verőlegények látványával.

Hallanunk kell a csavarokkal „megerősített” füstgránátok robbanásait, a folyamatos fegyverropogást. És igen: látnunk kell az embereket meghalni, és tudnunk kell, ki is volt pontosan az a szakállas, jóságos tekintetű fiatalember, aki a szemünk láttára adja vissza lelkét teremtőjének. És csodálkozhatunk, hogy minden ábrázolt veszteség és brutalitás ellenére a tüntetők újra és újra összegyűlnek, kitartanak.

A dokumentumfilm készítői nem kímélnek minket, nézőket, ugyanakkor elkerülik a hatásvadászatot – épp elég drámaiak a tulajdonképpeni történések. Az eseményekről készült tényleges, dokumentumértékű híradó- és telefonos felvételeket mutatnak be tulajdonképpen kronologikus sorrendben (egy megdöbbentő privát videó részleteivel keretezve), ám ezeket jócskán megtisztítva, feldolgozva. A zenei illusztráció erősíti a képek üzenetét, de emiatt is sokszor olyan érzésünk támadhat, mintha mozifilmet néznénk. Ez mintha már a nézői távolságtartás irányába vinne, hisz bekapcsolhatja a fogadóban a Rambo-filmek hullahegyeivel elért védekező közönyt, de mindannyiszor rá kell jöjjünk, hogy a romokban és hamuban heverő Majdan nem díszlet, és az utcaköveken hömpölygő vér nem kellék.

Az események narratívájában a tüntetések résztvevőinek későbbi vallomásai segítenek, őket korabeli híradós nyilatkozatok és mozgótérképes animációk egészítik ki. Hogy mi zajlik a háttérben, milyen politikai és kommunikációs machinációk zajlanak az események kapcsán, arról is mintegy a tüntetők szemével értesülünk a Függetlenség téren elhelyezett óriásképernyőn futó híradóból vagy abból, ahogy a tüntetők vezérévé (ön)jelölt ellenzéki pártelnök, a jelenlegi kijevi polgármester, Vitalij Klicsko tesz egy-egy, nagy népszerűségnek egyáltalán nem örvendő bejelentést.

Arra nem kapunk a filmből magyarázatot, hogy ki vezényelte az utolsó napokban a Majdan körüli épületek tetejére a mesterlövészeket. A filmkészítőknek nyilatkozók szerint azonban nem ők voltak az elsők, akik éles, halálos lövedéket használtak a téren: a Berkut puskáiban már korábban cseréltek ki gumilövedéket éles töltényekre. Egyre több halottat és sebesültet látunk, a dráma a csúcspontja felé közelít. Már-már groteszk jelenet, amikor a kijevi városháza díszes, fényárban úszó, hadikórházzá átalakított csarnokában a sorfalat álló forradalmárok – az ukrán himnuszt éneklő egyetemisták, értelmiségiek, munkások, tartalékos katonatisztek, papok, nők, férfiak és gyerekek – a hordágyon elcipelt halottakat búcsúztatják.

– fogalmaz a filmben az érintett.

Janukovics végül elmenekül: látjuk a filmben a biztonsági kamerás felvételeket, amint az éj leple alatt helikopterre száll. A majdani forradalmárok, bár látszólag sikerrel jártak (és például a Berkut egységeket is felszámolták, és Ukrajna aláírta a társulási szerződést az Európai Unióval), mégsem győzedelmeskedhettek: nem sokkal a tüntetések véget érte után Oroszország katonákat küldött Donbasszba, és elfoglalta a Krím-félszigetet. Az itteni harcokban csak a film elkészítésének időpontjáig, 2015 áprilisáig már több mint hatezren haltak meg, ami a Majdanon elesettek sokszorosa (a mostani orosz támadásig a halálos áldozatok száma Kelet-Ukrajnában már meghaladta a 13 ezret).

Mindez egyenesen vezetett a mostani háborúhoz. Leeshet a tantusz: hisz Putyin mindvégig egy oroszbarát Ukrajnáért mesterkedett, csak az ukránok másképp gondolták. És nem csak gondolták, 2013–2014 telén a mi közönyös tekintetünk alatt vérüket adták azért az eszméért, ami Romániának a szerencsésebb csillagzat miatt szinte automatikusan járt: az Európához és a nyugati világhoz való tartozás. Éppen ezért több mint cinikus, sőt, messzemenően felháborító azt gondolni, hogy az uniós és a NATO-tagsággal mi jártunk volna rosszul.

A mi dolgunk most csupán az lehet, hogy ha másképp nem tudunk vagy akarunk segíteni, legalább ne ártsunk (és ez nem jelenti azt, hogy el kell felejteni a kárpátaljai magyarságot ért atrocitásokat, de ezt most jó lenne félretenni).

Akiben igazán van empátia, az rácsodálkozhat arra a hősiességre, arra az elszántságra is, amivel az ukránok akkor és most is szembeszállnak a náluknál sokkal hatalmasabb ellenséggel. Mert lehet fiatal állam Ukrajna, de bőven van, amire a nemzetépítést alapozni. Még akkor is, ha a bőrüket is a vásárra vivő tüntetők álmát, az Európához való tartozást talán már soha nem érheti el az ország.