Lélekből szóló karácsonyi ajándék

A Camerata kórust 1985-ben alapította Orosz-Pál József zenetanár, karnagy a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceumban.

„A nyolcvanas években létrehoztam egy önképzőkört az iskolában, az volt a neve, hogy Miért szép? Ennek keretében elemezgettük a zeneművek szépségét, az irodalmi művek szépségét és a képzőművészeti alkotások szépségét. Segítségemre volt Miklós Ferenc magyar szakos tanár és Szabó Emese képzőművész kolléganőm, én a zenét vállaltam fel, és azt próbáltuk megmutatni, hogy miért és mitől szép egy alkotás. A zenei darabokat meg is hallgattuk, ha volt rá lehetőségünk. Már a nyolcvanas években olyan zenetermem volt Székelyudvarhelyen a tanítóképzőben, hogy minden kor zenei stílusát meg tudtuk hallgatni, nagyon gazdag, nagyon felszerelt műhely volt, és így nem volt akadálya annak, hogy a műveket meg is hallgassuk és meg is szólaltassuk. Ebből jött aztán az ötlet, a lányok ötlete, hogy alakítsunk egy énekkart. És így 1985. május 10-én létrejött az énekkar a Camerata néven” – elevenítette fel Orosz-Pál József.

Mint mesélte, a kórus tagjai egy héten öt alkalommal két-két órát próbáltak kötelezően. Az énekkart egy diákokból álló választmány vezette, ők is felvételiztették azokat, akik a kórus tagjai szerettek volna lenni, és bizony nem volt könnyű bekerülni ide.

„Egymásnak minden rezdülését és a lelkét ismertük, mert minden nap találkoztunk két órát. Abban az időben nagyon szigorú volt a felvételi a tanítóképzőbe, külön ajánlás kellett a felvételizőnek a régi iskolája igazgatóságától, románból, magyarból, számtanból el kellett érni a hatos jegyet, azon kívül testnevelésből, rajzból, zenéből, szépírásból felvételiztek a gyerekek. Nagyon értelmes csapattal tudtam dolgozni. A tanítóképzőbe olyan gyerek nem tudott bejutni, aki nem tudott énekelni, és azok közül választottam ki a javát. A tanítványok voltak benne a kórus felvételi bizottságában. Évente meghirdettünk néhány helyet, mert az iskolás énekkarok átka, hogy minden évben meg kell újulnia, mert új tagokat kell felvenni és a régi tagokat el kell engedni. Volt minden évben négy-öt helyünk, és jött mintegy negyven tanuló felvételizni. Ebből volt olyan, hogy az én diákjaim nem vettek fel csak egyet. Olyan szigorúság volt, hogy szikrázott minden.”

Hozzátette, aki a kórusba bekerült, annak rövid időn belül meg kellett tanulnia mintegy 150 művet, a teljes repertoár pedig háromszáznál több művet foglalt magába. De a kórus tagjai hamar befogadták az újonnan érkezőket, és segítették egymást, amiben csak tudták.

Rámutatott, a Camerata nagyon szép pályát futott be, a Megéneklünk Románia országos versenyekről 18 első díjat hozott el, de a történetéhez az is hozzátartozik, hogy egy budapesti szereplésük után felkérték őket, hogy énekeljenek egy világválogatott csapatban. „Erre büszke is vagyok, de nem az én eredményem, hanem a lányok eredménye, ők kellett kibírják azt a rengeteg próbát és azt a sok munkát. És ilyen eredményeket csak kitartó munkával lehet elérni” – hangsúlyozta a karvezető.

Néhány éve azonban a Camerata megszűnt. Ekkor néhány volt Camerata-tag felvetette, hogy találkozzanak a régi zeneteremben, nosztalgiából. Csibi Márti egykori kórustag így emlékszik vissza: „Életemben nem izgultam úgy egy vizsga előtt sem, mint amikor a Camerata-ba kellett felvételizzek. A kórus előtt kellett vizsgázni. Akkor egy nagyon komoly alapot kaptunk, heti öt nap két-két órát próbáltunk. Nagyon sok helyen felléptünk, országon belül és külföldön is, és szerettek minket. Telt-múlt az idő, sok generáció végigment, vagy bővült, vagy csökkent a kórus létszáma, de volt, hogy a negyvenes létszámot is meghaladta. Aztán egyszer csak megszűnt, amit nagy sajnálattal hallottunk. Eltelt valamennyi idő, és valakinek a fejéből kipattant, hogy mi lenne, ha találkoznánk, csak úgy egyet. Nagyon jól is sikerült, mert összegyűltünk, és

Nem álltunk meg, és a sok-sok emberből tizenöten maradtunk, de azóta folyamatosan találkozunk, minden hónapban egyszer – a vírus előtti időszakban. Megadtuk magunknak azt az örömet, hogy minden hónapban találkozzunk, és kiderült, hogy az éneklés is nagyon-nagyon összetart, de sok minden összetart, amit a pedakórusból tanultunk meg egymásról, de egyáltalán az éneklésről, a közös éneklésről. Valójában az volt a lényege, hogy minden egyes alkalmat kihasználtunk, hogy találkozhassunk és énekelhessünk közösen.”

Jelenleg tizenöt tagja van a kórusnak, akik a vírushelyzet előtt hónapról hónapra találkoztak, volt, hogy egy délutánra, de olyan is előfordult, hogy egész hétvégét töltöttek együtt. A karmester is nagy örömmel vette, hogy újra összeállt a Camerata, és újra elkezdték együtt a próbákat. Fellépéseket szerveztek, megmérettetéseken vettek részt, jó eredményekkel.

„De elsősorban nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy együtt legyünk. Egy olyan szép kis női közösség alakult ki, sokféle női energiával, hogy már nem nagyon akartunk egymás nélkül élni. Mindenki azóta már tanító néni vagy tanár, mindenkinek megvan a saját hivatása. Vagyunk ketten-hárman, akik kakukktojások vagyunk és már nem tanítunk, de leginkább pedagógusokból áll azóta is ez a kórus. És igényünk volt arra, hogy legyünk egymás társaságában, és igényünk volt a közös éneklésre is. Aztán bejött ez a vírusos időszak, amikor nem lehetett találkozgatni, de mint kórus még mindig kerestünk fellépési, találkozási lehetőségeket. A kórusban vannak brassóiak, szentgyörgyiek, Udvarhely, Csík, Gyergyó környékéről is többen, mindig hét-nyolc helyről kellett összeverődni ahhoz, hogy együtt lehessünk. Nagyon igényeljük egymás társaságát, és rendkívül sok mindent tanultunk annak idején a pedában a minőségről, a minőség rovására soha nem hozunk kompromisszumot. A vírusidőszak alatt nem tudtunk koncertet szervezni, nem mehettünk senkihez, és akkor pattant ki az ötlet, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy kisebb videóklipet, amellyel elsősorban a karvezetőnket köszöntjük, másrészt pedig mindenkit, aki kapható rá, hogy egy rövid művecskét meghallgasson.”

A forgatás az egyik kórustag nappalijában zajlott, egész napos projekt volt – magyarázta Csibi Márti. A végeredménnyel pedig ők maguk is elégedettek, hiszen úgy érzik, hogy őket tükrözi, a hangulatukat, a kórus szellemiségét.

„Az éneklés az életünk része. A legfontosabb, amit tanultunk a karvezetőnktől, hogy szeretet és szakmaiság a mozgatórugója minden tevékenységünknek. Ha csak szakmaiság van, szeretet nélkül, az nagyon törékeny, mint a jégcsap, ideig-óráig lehet alkalmazni, aztán széttörik. Ha csak szeretet van, az nagyon képlékeny, megvezethető lesz tőle a minőségi munka, főként, hogy egy művészeti alkotás, beleértve a zenét is, nagyon szubjektív műfaj, vagy tetszik, vagy nem. Szeretet nélkül a szakmaiság törékeny, szakmaiság nélkül a szeretet képlékeny. A kettő együtt adja az értékrendünket.”