Lélekhaza képekben – Weinstock Ernő emlékező objektívje

Egy ember, egy kamera és egy eltűnt világ. Ennyiből áll néha az emlékezetünk. És talán ennyiből áll a haza is. Weinstock Ernő (1893–1985), a nagyváradi zsidó polgári családból származó fotográfus, képeslapkiadó, katona és túlélő. És mindenekelőtt: látó. Aki húsz éven át járta az országot Zeiss Ikon gyártmányú kamerájával, hogy megőrizze azt, ami körülötte volt. Ami később már nem lesz.

A Képekbe zárt haza című kiállítás június 5-én nyílt meg a Csíki Székely Múzeumban. A tárlat fókuszában azok a felvételek állnak, amelyeket Weinstock az 1940 és 1944 közötti években készített Észak-Erdélyben – abban a néhány sűrű, történelemmel terhelt évben, amikor a térség újra Magyarországhoz tartozott.

De Weinstock képei nem a hivatalos diadal pillanatait örökítik meg. Nem politikusokat, nem katonai felvonulásokat látunk, hanem utcákat, tereket, házakat, vagyis a néma tanúkat.

Olyan városokat, mint Csíkszereda, Székelyudvarhely, Kolozsvár. Olyan helyeket, amelyek ugyanazt jelentették akkor is, mint ma: otthont.

A kiállítás kurátora, Sári Zsolt szerint ezek a képek „lélekhazát” dokumentálnak – nemcsak földrajzi helyeket, hanem az együttélés pillanatait. Szászokat, magyarokat, románokat, cigányokat, különféle felekezeteket: mindenkit.

Mert Weinstock nem szelektált. Egyszerűen csak rögzítette a valóságot – olyannak, amilyen volt. Pedig semmi sem volt egyszerű.

Weinstock az Osztrák–Magyar Monarchia első katonai légifotósaként kezdte, 1916-ban már Csíkszereda környékén készített megrendítő képeket a román betörés utáni pusztításról. Aztán túlélte a vészkorszakot, bujkált, gettóba került, mégis megmaradt. És vele együtt megmaradtak a képei is. Több mint tízezer darab, közülük kilencezer üvegnegatív most a szentendrei Skanzen gyűjteményében található.

A kiállítás nemcsak történelmi értéket mutat be – hanem élőt, elevenet. Cseri Miklós, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója szerint ezek a képeslapként induló felvételek mára kordokumentumokká váltak, sőt: személyes emlékekké. Egyik példáját is elmondta: közösségimédiás megosztással kevesebb mint egy nap alatt azonosították egy kalotaszegi fotó szereplőit.

Él a kapcsolat. Él a haza.

A tárlat technikailag is lenyűgöző. Eredeti fényképezőgépek, feljegyzések, képeslapok, digitális és nagyított képek vezetik végig a látogatót azon az úton, amelyen Weinstock is végigment. Egy olyan úton, amelyen nemcsak fotós, hanem tanú is volt. Tanúja annak, hogyan lehet egy nemzetet nem pusztán politikai térképen, hanem képekbe zárva is összetartani.

Karda-Markaly Aranka múzeumigazgató kiemelte: Csíkszeredának különös jelentősége van e kiállításban, hiszen maga a város is fontos szerepet játszott a kis magyar világ éveiben. A képek – bár alig van rajtuk ember – mégis az emberi jelenlétről szólnak. Arról, amit közösen élünk meg, amit egyetlen fotó is képes felidézni, ha elég mélyre nézünk.

Korodi Attila polgármester az emlékezés fontosságára hívta fel a figyelmet. Mert ezek a képek nemcsak szépek, hanem fájdalmasak is. Mert az idő visszanéz belőlük. És mert összekötnek bennünket – nemcsak térben, hanem időben is.

Varga Ferenc konzul időutazásnak nevezte a tárlatot. És valóban: időutazás ez, ahol nem a múltat siratjuk, hanem újraértelmezzük. Ahol a haza nem pusztán földrajzi fogalom, hanem közös emlék, kultúra, közösség.

Cseri Miklós nem csupán megnyitotta a kiállítást. Elmondta, miért fájdalmasan fontos, hogy ezek a képek éppen ide érkeztek. Hogy

a magyar nyelvterület nemcsak térkép, hanem érzékeny emlékezet. Hogy egy fotó – bármilyen kicsi – néha többet mond, mint száz tankönyv.

A képek egykor képeslapok voltak. Ma már üvegen csillanó múlt. Az idő elmos, de néha visszaírja magát. A kiállítás nem csak nézni hív: felébreszt. Arra emlékeztet, miért nem felejthetünk. És ebben Csíkszereda partnere. Nem vendéglátó, hanem társ. A múzeum – Cseri Miklós szavaival – „gyöngyszem”, amellyel érdemes együtt dolgozni. A megnyitó végén nem protokoll zárta a mondatokat, hanem egy remény: hogy ebből a találkozásból valami bővebb születik. Valami közös.

Sári Zsolt nem csak kurátor. Mesélő. Weinstock Ernő életétről nem csak szólt – átérezte.

Weinstock egy jómódú zsidó család fia volt. Nem az apai üzletet vitte tovább – a fényt választotta. A szó szoros értelmében. Fotózni tanult Budapesten. A háború kitörésekor önként jelentkezett. Légifotós lett. Talán már 1916-ban itt járt. Akkor kattant először a zár. A város égett, ő exponált. Megmaradtak a képei. A temetésről. A romokról. A csendről. Később visszatért, de már mint vállalkozó. Képeslapokat készített – de valójában emlékeket. Mert nem a hivatalosat kereste, hanem az emberit. A sokféleséget. A mindennapit. A mosoly mögötti fáradtságot, a templomok közti különbséget, a ruhák redőiben a történelmet. Szászokat, magyarokat, románokat, cigányokat. Mindenkit. Nem válogatott. Megőrzött. Egy „lélekhazát”.

A kurátor a megnyitón nem magyarázott sokat. Csak intett: „Menjünk fel. A képek majd elmondják.” És ott fent – néhány történet még vár. Mert a képek mögött mindig rejtőzik valaki. A kiállításban járva megértjük, amit a képek mondanak: hogy volt egy idő, amikor a világ lassabb volt, és minden ház mögött egy történet húzódott. És volt egy ember, aki ezt meglátta. És megmutatta nekünk.

Weinstock Ernő képei nem csupán dokumentumok. Látleletek. Kérdések. Tükörképek. És talán hazatérési pontok is. A haza – lehet, hogy végül csak ennyi: egy fekete-fehér fotó a templom előtt. Egy pillanat, ami örökre velünk marad.