Megédesített rapszódia: amit a utódok kiraknak az ablakba

Katona Zoltán 2019. június 19., 19:08

Manapság engedékenyebbek vagyunk egy-egy film hitelességével kapcsolatban, de az HBO által a napokban bemutatott Queen-múvi kicsit mintha túlmenne a határon. Ismét beszédtéma, hát beszéljünk róla: megbocsáthatóan idealizált-e a Bohém rapszódia?

Fotó: Foxmovies.com

A mozibemutatók és az Oscar-díjátadó után lecsengett már a Bohém rapszódia című film kötelező agyondicsérete (persze azért voltak kivételek is), így egy kicsit talán arról is lehet beszélni, hogy egy kitűnő produkció mégis hogyan lehet hiteltelen. Ezt a filmet a zene adta el és Rami Malek játéka, nem a sztori, ami több sebből vérzik: a Queenről mára már annyi dokumentumfilm, könyv és cikk született, hogy gyakorlatilag napról napra rekonstruálható a történet. Pont ezért nem értettem, hogy miért kellett az amúgy is cukros teába még egy adag mézet belarakni, hogy a keserű részeket is teljesen kiüssék vele.

A tavalyi év egyik legnagyobb filmes durranása volt a Bohém rapszódia, négy Oscart vitt (legjobb színész, legjobb vágás, legjobb hangvágás, legjobb hangkeverés), de ezek a díjak is azt jelzik, amit a fentiekben írtam: a főszereplő alakítása, valamint a Queen amúgy is zseniális zenéje adja el a filmet, nem a hitelessége. Értem én, hogy dramaturgiai szál meg show meg nézettség meg minden, de azért nagyon nem mindegy, hogy mennyire fordítunk ki egy történetet. Csak egy apró példa: Freddie Mercury csak a Live Aid után tudta meg, hogy súlyos beteg, és a Queen tagjaival csak évekkel később közölte, hogy nagy a baj.

A film szerint a koncert előtti próbákon beszélt erről, ezzel azonban az alkotás azt sugallja, hogy a betegségnek nem kis szerepe volt abban, hogy Freddie visszatért a bandához, ami így ellenkezik a valósággal.

Azt úgy egyáltalán nem értettem, hogy ha ennyire hitelesen lehetett rekonstruálni a Live Aid szinte minden egyes képkockáját, akkor miért nem lehetett mást is ennyire precízen megcsinálni.

A többi persze néma csend

A zenészekről, popsztárokról szóló életrajzi játékfilmek gyakran esnek ebbe a hibába: a kilencvenes évek elején a kultikus The Doors mindent vitt, világszerte milliók fedezték fel újból Jim Morrisont és költészetét, még többen mentek a párizsi sírhoz, illetve többen vették ismét a zenekar lemezeit, de valójában az Oliver Stone által rendezett film is több helyen ferdít, Jim néha elviselhetetlen személyisége csupán egy házibulis kirohanásban jelenik meg a filmben.

A Rami Malek által megformált Freddie Mercury ehhez hasonlóan romantikus, érzelgős, szerény figura – holott korántsem volt az,

hiszen hedonista életmódja, biszexualitása már életében tény volt, ezzel szemben a film ezekből a dolgokból jócskán lefarag. Nem beszélve arról, hogy a zenekar többi tagja, Brian May, John Deacon és Roger Taylor úgy jelennek meg a filmvásznon, mintha ők csak egyszerű, szerény rockzenészek lettek volna, akik a hetvenes években hirtelen felértek a csúcsra.

Fotó: Foxmovies.com

Ez a dolog amúgy sokkal összetettebb, de például a Queen első lemeze egyáltalán nem volt sikeres, szóval nem egyik napról a másikra futott be a zenekar, s a Freddie-vel való találkozásuk sem éppen úgy történt, ahogy a filmben ezt ábrázolják. A magyarázat egyszerű, a filmnek Brian May és Roger Taylor is producerei voltak, a forgatókönyv is részben az általuk elmesélt történeteken alapult.

A Queen egy örök etalon – mi mégsem arra harapunk

A film zenéi rendkívül jól vannak összeválogatva. A Queen mintegy tizenöt stúdióalbumot jelentetett meg működése során, ezenkívül rengeteg koncertfelvétel is az utókorra maradt, számunkra nyilván az 1986-os budapesti koncert a legcsodálatosabb, melyen Freddie elénekelte a Tavaszi szél vizet áraszt... című népdal első szakaszát. Magyar emberként szívesebben néztem volna meg ennek a rekonstrulcióját a Wembley-ben lezajlott Live Aid-hez képest, de ne sajátítsunk ki mindent, mert habár az a koncert is emlékezetes volt a zenekar történetében (ezt May azóta többször is hangsúlyozta), a Queen azért annál gigantikusabb koncerteket (is) adott.

Fotó: Foxmovies.com

Fotó: Foxmovies.com

Fotó: Foxmovies.com

A dokumentumfilmeket nem kedvelő, könyveket nem olvasó, zenét csak autóban, vezetéshez hallgató néző is felfigyelhet arra, hogy mennyire zseniális zenemű a Bohemian Rhapsody, és meglepődhet, hogy a díjkiosztókról ismert „Vííííííárdöcsempijonsz” is Queen-szerzemény, mint ahogy a reklámokból ismert „Bájsziköl” is az. S ha már a zenénél tartunk: a kilencvenes évek lemezlovasainak (milyen rég nem írtam le ezt a szót!) egyik megbocsáthatatlan bűne volt a Freddie halála utáni években a rádiókban és bulikban évekig unos-untalan játszott Living on My Own (pontosabban ennek a dalnak az 1993-as No More Brothers' Mix-e – emlékeznek: „didoléé-didoláááá”), ami a Freddie-életműben kb. annyira van a csúcsoktól, mint mondjuk Erik, az angolna az olimpiai dobogótól. 

A mai tizenévesek generációjának legalább akkora élmény lehet megismerni a Queent és Freddie Mercuryt, mint amekkora az én nemzedékemnek lehetett a kilencvenes évek elején a Doors és Jim Morrison felfedezése.

Mindkettő az idősebb generációknak már újrafelfedezést jelent(ett), de ezek a játékfilmek csak a kiindulópontnak, egyszeri élménynek voltak jók. A Queen életműve, üzenete, története ennél sokkal-sokkal jobb és több, mint amit ebben a két órában kaptunk a filmtől. Nem vagyunk elégedetlenek, telhetetlenek, csak tudni, érezni és láttatni szeretnénk, hogy egy olyan játékfilm, amelyben az életmű egy-egy darabja, az életrajz egy-egy kifordított, megmásított jelenete gyors összezsúfoltságban rá van dobálva egymásra, nem lehet teljes élmény, csak egy icipici kivonat. Egy kétórás előzetes, trailer, ha úgy tetszik. De tőlünk függ, hogy tudjuk-e fokozni az élményt. 

Nézzünk dokfilmeket is!

A megoldás – és ezt nem csak erre értem, hanem más dolgokra is – a jó minőségű dokumentumfilmek és könyvek, no meg a zenehallgatás. Higgyék el, semmit sem veszít az élményből az, aki a Bohém rapszódia előtt megnéz egy-két dokumentumfilmet Freddie-ről és a zenekarról. Jó szívvel tudom ajánlani például Freddie Mercury – A nagy tettető (The Great Pretender, 2012) című dokumentumfilmet. S ha már szóba került Jim Morrison is, akkor a Jim Morrison, a rock poétája (2014) és a Ha idegen vagy (A Doors története, 2009) című dokfilmek jutnak eszembe, mindkettő magyar fordítással is nézhető.

Fotó: Foxmovies.com

Persze mindezt csak akkor, ha azt akarjuk, hogy ne feltétlenül egy hamis kép rögzüljön bennünk. De ha úgy nézünk meg minden idők egyik legnagyszerűbb popsztárjáról egy filmet, hogy közben nem érdekel róla semmi más, mint amit a film bemutat, akkor úgyis mindegy. Akkor ringassuk magunkat azokban a tévhitekben, hogy például a zenekar többi tagja nem volt kábítószerfüggő és csak simán leléptek az egyik orgiáról. Ha így van, akkor tényleg nézzük úgy a filmet, mintha vígjátékot néznénk, egy mézes-cukros, valóban bohém komédiát vagy mint egy tévés zenei „tehetségkutatót”.

Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody)
angol-amerikai életrajzi film, 134 perc, 2018)
Rendezte (legalábbis a stáblistán): Bryan Singer
Szereplők: Rami Malek, Lucy Boynton, Gwilym Lee, Ben Hardy, Joseph Mazzello, Aidan Gillen, Tom Hollander
Forgatókönyvíró: Anthony McCarten, Peter Morgan, Stephen J. Rivele, Christopher Wilkinson
Operatőr: Newton Thomas Sigel
Producer: Graham King, Jim Beach
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat