Megmaradnak maradinak. Kimaradnak a trágárságokból az Orotvai komák

Két Laci jött egyszerre szerkesztőségünkbe. Az időjárással indult a beszélgetés. Hideg van, erősített rá az egyikük, de annyira, hogy tegnap a felesége higanyt tett a levesbe, mert megkörmözött. Nevettettek, ez a kenyerük. Az orotvai gyermekkori barátok komák lettek, így lépnek rendszeresen a közönség elé. Megszokták a tapsot, a beszélgetésért is azt kérték cserébe.

„Néha még mi sem tudjuk, kik vagyunk, hogy mondhatnánk ezt el? Komák vagyunk, a valóságban is, s hogy ebben nehogy valaki kételkedhessen, színpadra állunk, hogy lássanak együtt” – így kezdődik a bemutatkozás. Azt is elmondják, hogy úgy megszokták az egymásnak támaszkodást, hogy amikor Gál-Pál László lakodalmas gazdát alakít, vigyáznia kell, hogy támaszték híján fel ne boruljon.

Hátulgombolós koruktól cimborák, s azóta él bennük a szereplési vágy is. Serdülőkorban, „amikor mindenféle viszketegség indul be az embernél”, kimentek a mezőre, hogy a teheneket hajtsák elé, s közben elképzelték, hogy a széltől lengetett fű a közönség, a fűszálaknak énekeltek. Ahogy mertek és tudtak, mert a két házasember visszatekintve a gyermekkorba bevallja, nagy nehézség volt mindkettőjüknek a szó. Gál-Pál beszédhibás volt, Fazakas pedig nem mert megszólalni.

Nem is tudják pontosan, huszonhárom vagy huszonnégy éve-e annak, hogy az alakuló orotvai műkedvelő színjátszócsoportban vállalták, hogy színdarabban szerepeljenek. „Jól kijöttünk egymással, gondoltuk, ennek kell legyen folytatása, hát kihagytunk vagy tíz évet” – mondja Gál-Pál. A változást egy felkérés hozta: Orotván a felújított kultúrház avatóünnepségére hívták, tartsanak előadást. „Újra összevertük a régi bandát, annyira, hogy csak ketten maradtunk.” Leosztották a munkát testvériesen, Gál-Pál lett a szövegíró, a mondandót pofozták, ami megmaradt, azon osztoztak.

A szövegeken sem kellett sokat töprengeniük: már jó ideje jegyezgették az orotvai, szárhegyi elszólásokat, humoros történeteket, feledésbe merülő vicceket, azokból állt össze az első darab, és látták, hogy tetszik a közönségnek, hát még többet gyűjtöttek.

Mára egy jó vastag könyv telne meg ezekkel a történetekkel, és amint mondják „ha egybe elő kellene adni, hat órán keresztül untatnánk a közönséget.”

A legelső poén az volt, amikor a szárhegyi ember vitte a disznót már harmadikszor búgatni. A szomszédja megkérdezte, s akkor most megállt-e a disznó? Az úgy megállt a csengettyűnél, hogy onnan aztán se elé, se hátra nem mozdult. Ez volt az őstörténet, melyet aztán rengeteg másik követett. Például az, hogy Orotván egy olyan nagy család volt, hogy a puliszkát kiborították, s mire a gőz felért a plafonba, az asztalról a puliszka el volt fogyva.

Annyira ismerik már egymás észjárását, hogy Gál-Pál szövegírás közben látja, komája hogyan fog reagálni rá. Van olyan, hogy improvizálnak, aztán megkeresik az útját, hogy visszakanyarodjanak a szövegükhöz. A mondandó mindig aktuális, a közönséghez igazított. Nem is engedik leoltani a villanyokat, hogy lássák, kik vannak a teremben, és az ő viselt dolgaikról is szót ejtsenek. „A legjobb viccek azok, amikor magunkat parodizáljuk. Az erdészről jó bőven lehet beszélni, a falugondnokról szintén, és a nézők szeretnek is csámcsogni rajta. Vagy valamelyik helybélit nézzük ki magunknak, aki érti a viccet. Olyan is van, hogy fel is kérnek, őket se hagyjuk ki a poénokból. Még nem kergettek meg a vicceink miatt, igaz, mindig előre megnézzük a menekülő útvonalat, a két deszkát örökké előre leverjük.”

Amikor civil foglalkozását végzi a két Laci, akkor is humorra gyanakszanak azok, akik őket ismerik. Egyáltalán nem bánják, mert számukra a humor feltöltődés, a hétvégi fellépés a hétköznapokhoz ad energiát. Egyre több településen ismerik fel, a Facebookon is sokan bejelölik őket.

Az erdész azt mondja, csodálkozott egy ideig a közkedveltségén, de rájött, csak a humor kell legyen az oka, mert tűzifával ma már nem olyan könnyű kiszolgálni az embereket.

Szüleik is beletörődtek, hogy két szakmájuk van a fiúknak, sőt, még büszkék is rájuk, azzal nyugtatják magukat, hogy ők komoly embert neveltek belőlük. A feleségekkel viszont, mondják pisolyogva, nagyon szépen kell bánniuk, hogy elengedjék a fellépésre. Amikor például bálban lépnek fel, az oldalbordákat is elviszik. „Olyankor visszafogottabbak vagyunk. A múltkor lakodalmas gazda voltam, de vendég is, a feleségem is ott volt. Én elfelejtettem, elkezdtem nyomatni az elképzelt szeretős történeteket, s

– mondja Gál-Pál, Fazakas pedig kiegészíti: „Az enyém az asszony csendesebb, otthon zsummog”, majd komája rátromfol: „Az enyém megmondja szemembe, s jól is esik. Az ihlet jó részét tőle veszem, mert amit ő kimond, azt érdemes leírni. Néha, mikor összeszólalkozunk, olyan válaszokat kapok, hogy azon érdemes röhögni, másként ki se tudnék mászni alóla.”

Tényleg kell elengedés a feleségek részéről, hiszen farsangban minden hétvégéjük foglalt, bálokból nem hagyják ki őket sem ősszel, sem tavasszal, közben pedig vannak az előadások, Gál-Pál még külön utakon is jár lakodalmas gazdaként, illetve most, a Juhászlegényben is szerepet vállalt kondásként.

Az évek során változik a közönség, a poénok is alakultak. Azt mondják, egyszerre kellett haladniuk a technika fejlődésével, mert a facebookos, okostelefonos sztorik mennek most, az értetlenségek, amikor a régimódi ember beleesik a technika világába. Megmozdulnak erre a fiatalok, az idősek egyaránt. De mindig van helyük a rendőrvicceknek, a politikának, a visszásságoknak.

Rengeteg energiát igényel a darab írása, a betanulás, az előadások is időigényesek, főleg ha messzebbre kell utazni, de a nevettetés, a nézők reakciója rengeteg erőt, élményt is ad. Terápia, állítják, és ameddig igény lesz rá, addig folytatják. Azt ígérik, a csúcson abbahagyják, s amikor úgy érzik, elértek oda, szólnak. Azt is ígérik, az ő előadásaikban sosem lesz főszereplő a perverzitás. „Annak van egy bizonyos határa. Gyermekeink vannak, nem szeretem a csúnya vicceket, nem egy modern társadalom színpadára valók. Csak olyant mondok el, amit én is szívesen meghallgatok.” Ma ez a menő mindenhol, belátták, amikor egy humorfesztiválra neveztek be. Gál-Pál elmondja: „Ott szerették használni a nagyon trágár szöveget is, úgy látszik, ez a menő. Minket a közönség értékelt, a zsűri nem. Nekem olyan szempontból csalódás volt, hogy

addig azt hittem, nem baj, ha az ember nem használ csúnya szavakat. Úgy látszik, maradiak vagyunk. De immár azok is maradunk.”